Az Angyalok Világa...

A legszebb hely a földön: gyönyörű lények szaladgálnak, mindenhol jóság és szeretet, a szárnyak, mint természetfeletti palást lobognak az ember hátán, égben lebegő palota, minden, minden, amit el tud képzelni egy aggyal rendelkező élőlény. Maga a megtestesítő pozitív érzelmek, gondolatok. Nincs rossz, se gonoszság, nincsenek harcok, veszélyek. Nincs kétely, irigység, féltékenység...

Egy szóval maga a tökély...a mennyország.

Jó lenne, ha így lenne...de sajnos nem így van.

Az Angyalok Világa nem az előbb leírt tökéletes paradicsom. Igenis vannak veszekedések, kiabálások és egyéb rossz dolgok is… mint egy normális földön.

Csak a látszatát keltik a jónak...de semmi sem igaz belőle...és vannak olyan pillanatok, amikor be is bizonyítják ennek ellenkezőjét.

Amiért ezt gondolom a következő...

Először is...

Igaz, hogy a levegőben lebeg... az is igaz, hogy egy palota szerűségnek látszik messziről. De! És itt jön a cáfolat… Ennek a helynek két épülete van.

Egyik részben mi angyalok lakunk és élünk, a másikban viszont a jól ismert gonosz, az arkangyalok.

Az arkangyalok nálunk alacsonyabb rendűek… vagyis ezt mondják.

Eredetileg úgy van a keletkezésünk története, hogy réges-rég még kevés angyal létezett... Családokban éltek, és próbálták fenntartani a fajukat, vagyis, nemzettek utódokat. Aztán telt-múlt az idő és egy tragédia, ami az egyik angyalt érte, megváltoztatott mindent... A sokk hatására a lelke beszennyeződött és átváltozott arkangyallá. Így vált ketté a fajunk. Végül is mi vagyunk az elődök és belőlünk keletkeznek arkangyalok. Mára azonban annyira elszaporodtak, hogy vannak tisztavérű arkangyalok: azok, akik két arkangyaltól születtek és nem átváltozás útján lettek azok.

Nah hát itt van egy kifogás a tökély ellen.

A másik… Ahhoz képest, hogy nekünk kéne példát mutatnunk az embereknek, hiszen a könyvekben is mi vagyunk a jók, még talán rosszabbak vagyunk az arkangyaloknál is. Vannak szabályok, amit mind a két palota résznek be kell tartania, vagyis nekünk is és nekik is. Azt hiszem mi többet szegtünk meg eddig…a felmérésem szerint jóval többet.

Ráadásul lenézzük az arkangyalokat, holott mi sem vagyunk jobbak.

- Elég legyen már ebből, Hoshiyo! - szakítja félbe gondolat menetemet Katsuyaha -

- De most miért?! – nyivákolom.

- Tudod, hogy ez nem így van, ahogy te gondolod. - utal az előbbi gondolatmenetemre, amit nem féltem hangosan is kimondani.

- Dehogynem! Így van az, csak te nem mered bevallani, mert hűen betartod a szabályokat!

- Épp ellenkezőleg. Igaz, hogy betartom a szabályokat, de alapból meg is vagyok velük elégedve, és amit mondtál az hülyeség. De ha így folytatod, és makacsul ragaszkodsz ehhez a gondolatátvitelhez, ráadásul még terjeszted is, megint büntetést fogsz kapni, ezt akarod?

- Bla,bla,bla... - mondom unottan - De látod most mondtad ki az igazságot! Mindig megbüntetnek, akárhányszor kimondom az igazat!

- Az nem az igazság, Hoshiyo. Értsd már meg.

- Te is ellenem vagy! – duzzogom.

- Tudod, hogy én lennék a földön az utolsó, aki szembeszállna veled és még akkor se biztos, hogy megtenném. - paskolja meg a fejemet - Most mennem kell.

Ahogy ezt mondja el is viharzik a hosszú folyosón. Az utolsó pillanatig követem szemeimmel. Rövid, sötétlila árnyalatú hajába belekap egy kis szellő, ami a közeli nyitott ablakon szökött be. Hajkoronájával együtt hófehér szárnyain a tollakat is meglebegtette.

Hm? Előidézte szárnyait?

Nálunk adott szabály, hogy a felsőbb évesek, mint Katsuyaha, akik tudják, elrejtik a szárnyukat és csak akkor hívják elő, amikor szükségük van rá. Mi azért sem bujtatjuk el "tollvárunkat" hátunkról, mert még nem tudjuk. Alapjában ez együtt születik velünk és növekedésünkkel együtt változik az ő alakja is.

Katsuyaha... sóhajtom magamban nevét.. .Miért nem veszed észre...? Ennyire vak vagy...? Nem látod, hogy mennyire szeretlek...?

Hát igen...Ez az én formám...Katsuyaha csak, mint húgaként tekint le rám,mivel az ő gondjaira bíztak... Ugyanis engem csecsemőként találtak valahol az erdő mélyén...szüleim holtan mellettem,én pedig sírva...legalábbis ezt mondák nekem.

Viszont arra rájöttek, hogy tisztavérű vagyok. Anyám, apám egyaránt angyalok voltak.

Miután ide hoztak, az Angyalok Palotájába, Katsuyaha-ra vagyok bízva. Nem tudom, hogy ő vajon akarta ezt, vagy csak púp vagyok netán a hátán?

Mindenesetre nem kellett sok, hogy belehabarodjak. Azok az igéző lila ametiszt szemek...a kedvessége...az, hogy egy szó nélkül óv mindentől...a mindig szólíd megjelenése... ahogy betűről-betűre betartja a szabályokat...bár ezt a tulajdonságát kevésbé kedvelem. De ezt leszámítva számomra ő jelenti a mennyet. Tanulmányában kiemelkedő, mind szellemi és mind fizikai téren is. Mindenki csodálja, de nehezen kapható meg. Senkihez sem kötelezte el magát.

Elmondása szerint pedig nem is akar senkivel sem lenni, na persze. Abban az egyben viszont biztos vagyok, hogy velem nem akar semmi komolyat...

Többször kijelentette, hogy mennyire szeret, de csak, mint egy húgot...és ez nekem nem elég. Egyre jobban érzem, hogy ez a szerelem túlságosan egyoldalú, viszonzatlan...

Fáradtan sóhajtva feleszmélek sanyarú gondolatmenetemből...Elég, nem kínozom tovább magam...mára ennyi bőven elég.

Minden nap végigfuttatom a helyzetemet vele szemben...és mindig itt lyukadok ki...és minden egyes alkalommal egyre jobban fáj rágondolnom.

De hát, ez van, ezt kell szeretni - próbálom a pozitív oldalát nézni.

Végül is ennyi, amit első nekifutásnak tudni kell rólunk. Mi angyalok egyébként azzal töltjük unalmas perceinket, hogy nézzünk le, az emberek világába, és ha valami zavargást látunk, ami nem illik oda, közbelépünk. Értem ez alatt, amikor egy tomboló démon öldökölni kezd, azt megsemmisítjük, ha egy eszement boszorkány hirtelen játszani kezd, szóra bírjuk ennek ellenkezőjéről.

Amúgy nagyon érdekes ez a Föld. Annyi csodaszép lányt és fiút látok. Néha leülök és nézegetem ábrándozva a szerelmes párok életét. Jó móka. Lefoglal.

De most ideje mennem...későre jár már...ha megszegem a szabály,a takaródó utáni tartózkodást illetően, Katsuhaya dühös lesz rám...meg más is.

Nah mindegy...

Ezzel a tudattal indulok meg a szobám felé, majd ott mély álomba szenderülök.