3. rész - Hát te meg...?

Nagy nehezen kikukkantok a könyvtömeg mögül és észreveszem...észreveszem, amit eddig nem...azt,hogy egy arkangyalba ütköztem!

Ezüstös haja nem árulkodna kilétéről, azonban ott van az ijesztő feketeség a hátán...Szóval ő sem tanulta még meg azt a technikát? Legalább nem vagyok egyedül, de most nem ez a fontos.

Egész testemben ledermedek a félelemtől. Megijedek attól, hogy most mi lesz...Világos, tengerkék szemei ridegen néznek rám és ettől csak még jobban megriadok. Észre se vettem, hogy testem erre a rettenetre, gyors reflexszerű reakciót hajtott végre, ami a következő volt: minden könyv, ahogy van kiesett a kezemből és számat rövid ugyanakkor halk sikkantás hagyta el.

-Óóó...Bo-bocsánat - szabadkozom és nyúlok is a könyvekért, amikor észreveszem remegő kezeimet.

Ne most! Nem szabad kimutatnom neki a félelmemet! Ha megtudja mennyire rémült vagyok, tuti letámad.

-Semmi baj - hallom mély duruzsoló hangját.

Milyen kellemesen cseng. A következő pillanatban viszont azt látom, hogy segít nekem.

-Ó hagyd csak…Me-megcsinálom egyedül is. - még mindig dadogva beszélek…

-Látom megijedtél egy kicsit, ne félj tőlem. - válaszol ugyanolyan hidegen.

De mire észbe kapok, és valamennyire lenyugodok, ő már összeszedi, és két csoportba rendezi a könyveket. Az egyiket, mégpedig a nagyobbat, az ölébe kapja és feláll.

-Gondolom a könyvtárba viszed ezeket. – mire a válaszom csak egy bólintás volt folytatta - Segítek neked, tudod, nem jó irányba mész.

-Hogy? Hisz Masato-san azt mondta, hogy erre kell jönnöm. - tápászkodok fel és magam is felveszem az én könyvkupacomat a földről.

-Masato? Akkor már értem miért tévedtél el.

-Hogy-hogy?

-Semmi...hagyjuk. - zárja rövidre.

-Rendben… és sajnálom még egyszer...meg, köszönöm... - zúdítok rá mindent.

-Mondtam hogy semmi baj és nincs mit.

Még mindig félek tőle egy kicsit, és ebben besegített az, hogy tiszta fekete bőrszerű szerkó van rajta. Nem mondom, hogy nem áll jól neki, mert dögös, csak a sok fekete szín...

Sóhajtok és mire előre tekintek meg is érkezünk a könyvtárhoz. Lerakjuk a könyveket és...és...Most jövök rá, hogy segítő kész barátunk nevét nem tudom..

Majd megkérdezem...most viszont azzal foglalatoskodik, hogy a nőnek elmagyarázza, hogy mik ezek az irományok. Mikor végez vele, felém fordul és int, hogy kövessem, amit én készséggel meg is teszek.

-Gondolom te vagy az a híres bajkeverő - töri meg sétánk csendjét.

-Váó… idáig is elér a hírnevem?

-Viccelsz? Mindenki tudja, hogy van egy bátor egyén, aki szembeszáll a saját fajtájával. Sokan meg akarnak ismerni itt és gratulálni, szurkolni neked.

-Ebben azért kételkedem… Reggel nem ilyen pillantásokat láttam.

-Az csak azért volt, mert nem nagyon szeretik az ellenkező fajtát.

-Ááá értem...

-És, hogy hívnak?

-Hoshiyo Sanami no Hiwaki.

-Szóval örökbe fogadtak... Azért van két családneved közte pedig a 'no' kötőszócska..

-Igen… - sóhajtom. - És téged? Neked mi a neved?

-Atsuya Nontamu

-Szóval Atsuya-kun...Hát örülök, hogy megismerhettelek, és még egyszer köszönöm, hogy segítettél. Ha igaz, amit mondtál, és tényleg rossz irányba vezettek, akkor biztos, hogy nem végeztem volna egy hamar.

-Nincs mit, már mondtam - még mindig olyan kifejezéstelen a hangja. Ez kicsit elszomorít.

-Remélem találkozunk még - mosolygok rá. Meglepő, hogy mennyire barátságos vagyok vele, annak ellenére, hogy arkangyal, de hát segített nekem.

-Én inkább az ellenkezőjét kívánom neked. Hiszen ha még találkozunk, az azt jelenti, hogy megint büntetésben leszel - kissé elmosolyodik... Végre!

Annyira jobban néz ki így, bár csak kicsit mosolyog, de akkor is! A szívem, valami ok folytán hevesen kezd dübörögni mellkasomban.

-Meglehet... - nyögöm ki végül, hosszas hallgatás után.

Még mindig érzem testem pulzálását, ahogy elfordul, de még int nekem, ugyanúgy, mosolyogva...

Lépés, lépés, lépés, lépés...Mennyi van még hátra? Amikor idejöttem sokkal rövidebbnek tűnt az út… Nah végre.

Megpillantom a hidat, ami mondhatni, átjáró a két világ között. Ahogy rálépek és elindulok, eltervezem fejembe a találkozást Katsuyaha-val.

Most megkapja… így kihasználni és eldobni, mint egy rongyot…

Rögtön ahogy átérek, megyek is a szobája felé. Késő este van, tudom...de ő nem az a típus, aki ilyenkor már alszik.

Szó szerint dübörgök ajtaján, csoda, hogy más nem kell fel rá.

Hallom, ahogy az ajtóhoz lép, elfordítja a kulcsot, lenyomja a kilincset és végre ki is nyitja.

-Hoshiyo. Szóval végeztél? - ennyi...? Ennyi?!

-Csak ennyit tudsz mondani?! - emelem fel hangomat és robban ki belőlem a mai nap alatt felgyülemlett dühe.

-Mégis mit vársz, mit mondja még? Hogy ügyes voltál?

-Ne kezelj gyerekként! Elárultál! Becsaptál! Csak arra vagyok jó, hogy a tekintélyedet emeljem?!

-Ilyet én nem mondtam, és ez a becsaptál stb… szöveg sem igaz. Megérdemelted, ezt el kell fogadnod. – becsülöm, amiért ilyen nyugodt...de ez csak jobban felidegesít!

-Legszívesebben pofon vágnálak!

-Nyugodtan. Mi az akadály?

-Az, hogy a bátyám vagy...papíron! - hangsúlyozom ki az utolsó szót.

Dühösen sarkon fordulok és elindulok saját szobám felé.

Mikor belépek, hatalmas és fáradt sóhajjal nyugtázom, vége a napnak. Végre. Katsuyaha-t leordibáltam, megcsináltam a feladatomat...jöhet az alvás.

Lezuhanyozom, felveszem alvó ruhámat és szokásomhoz híven leülök a pipere asztalomhoz. A tükörben nézve magam elkezdem fésülni hajamat.

Hosszú, barna hajkoronám az apró kefe alatt meg-meglibben.

Mindeközben a hátam mögött hagyott napon gondolkozok. Az Ark-rész nem is volt annyira ijesztő...vagy csak Atsuya miatt érzem így?

Atsuya...- ismételgetem valahányszor ezt a szót, és mindenegyes hangom után szívverésem felgyorsul. Érzem, ahogy ég az arcom...tuti elpirultam..

Felemelem fejem...tényleg elpirultam!...a tükörképem, mint valami álmodozó, tekint vissza rám.

Ennyire nagy hatással lenne rám? Valahogy...valahogy olyan furcsán érzem magam... Mintha most is arra vágynék, hogy azokba a tengerkék szemekbe mélyeszthessem az enyémet.

Mindegy...most túlfáradt vagyok a gondolkodáshoz...Ágyamhoz sétálok és elterülve azon, pillanatokon belül elalszok.