Reggel arra ébredek, hogy szemembe süt a nap… Minek kellett elhúzni azt az átkozott függönyt?!
Nehezen nyitom fel pilláimat, és kémlelem a még fehér világot. Ahogy egyre jobban kitisztul a szemem, észreveszem a szobalányokat sürögni-forogni. Ezek is ilyenkor keltenek fel, amikor hétvége van és aludhatnék sokáig.
- Uram, ébredjen! – szólal meg az egyik, de válaszom csak egy másik irányba fordulás.
- Teresa, ne kíméld, csak rántsd le róla azt az átkozott takarót! – ez Nanami… azt hiszem… ez fájni fog…
Alig hogy végigfut ez az elmémben, már érzem is, ahogy a lenge textil eltűnik testemről.
- Így ni! Ébredj már Ryuuto! – kiált rám.
- Nanami… - szólalok meg kómás hangon – Ne szemtelenkedj… Azért mindennek van határa…
- Bocs, de ez most vészhelyzet. – vigyorog rám, miközben nagy nehezen felülök.
- Amúgy… mi is ez a nagy sietség?
- Nem ezt vártam egy kitűnő, osztályelső tanulótól! – gúnyolódik… hmm… csak megmosolygom.. Mást úgy se teszek. Ő más. Neki szabad, ami nálam nagy szó. Az egyetlen, akitől ezt eltűrőm. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, már akkor úgy tekintettem rá, mint a nővéremre. Idősebb is jóval, bár sose úgy tekintettem rá, mint egy nőre. Nem az esetem, meg nem is olyan vagyok, aki egyszer barátnőt szerezne…majd későőőbb… Viszont vele sok mindent megbeszélek, néha talán még egy nővérnél is többet jelent nekem… Igen… Néha anyámként tekintek rá.
Fájó emlékek ugranak be arról a napról. Ahogy meglátom édesanyám arcát a tévében, ahogy egy kocsiból szedik ki szétroncsolt testét. Még most is feláll a szőr a hátamon, ha visszagondolok arra a pillanatra…amikor testemben, minden érben a félelem túltengett…
- Ryuuto..? – zökkent ki gondolataimból Nanami és leül az ágyam szélére – Mi a baj? Történt valami?
- Semmi, csak eszembe jutott valami. – válaszolom egyszerűen majd, vigyorogva ránézek – Csak nem belém szerettél? Nagyon aggódsz értem, tudod-e?
- Idióta! Ki szeretne egy ilyen elkényeztetett ficsúrt?! – vág vissza rögtön, de mintha zavartságot látnék arcán, amire még jobban elvigyorgom magam és szemmel láthatólag észre is veszi.
- Már megint csak játszadozol?! – rivallt rám és közben reflexszerűen hajolok egy a félelmetes párna csapása elől.
- Nah, de visszatérve a lényegre, mi van a mai nappal, hogy így fel vagytok húzva? – térek vissza az eredeti témánkhoz… Komolyan nem tudom, hogy miért ébresztettek fel engem ilyen korán?!
- Hülye! Szenteste van! Rémlik valami?
- És ez engem miért érdekel? Eltelt egy újabb év, egy évvel öregebb vagyok stb…
- Nem lehetsz ekkora idióta..! Mára beszéltétek meg Hanazawa úrral az ünnepi vacsorát.
- Jah igen… ma van a különleges vacsi a vén fószerral.
- Mutass több tiszteletet édesapád iránt,Ryuuto!
- Jó,jó bocsi. Tudod, hogy csak vicceltem, de mindegy – sóhajtok egyet majd felállok és elindulok szekrényem felé.
Mit is vegyek fel…
- Már ki van készítve – hallom meg hirtelen Nanami hangját, és ahogy megfordulok, tényleg észreveszem a nekem szánt öltözéket. Gyorsan magamra kapom az elegáns fekete inget egy sötétebb farmer gatyával és már kész is.
- Biztos, hogy jó lesz ez így? – kérdezem kételkedve Nanami-t. Nem hiszem hogy ez a legelegánsabb, ráadásul mintha apa említette volna, hogy vendégségbe megyünk.
- Tökéletes. Ráadásul az apja segített nekünk, szóval nem lesz semmi baj.
- Rendben. Nem említette, mikor jön?
- Azt mondta fél 6-ra, vagytok meghívva, szóval olyan 5 körül szerintem, már beugrik.
A nap hátralévő részét valahogy elütöm, mivel már csak arra leszek figyelmes, hogy apám nagy hanggal robog be az ajtón…
- Édesfiam!! Ryuuto!! – ez tényleg az én apám…? Sose örült még ennyire nekem. Kissé kidülledt szemekkel hagyom, hogy átöleljem, majd egy kicsit felgyorsulnak a történtek.
Pár pillanat múlva, ami tuti a való világban nem ennyi volt, azt veszem észre, hogy egy kertes ház ajtaja előtt állunk. Nem mondom, hogy csúnya, mert szép, rendezett kertes ház. Tuti, hogy nő lakik itt… Gyanakvóan apámra nézek, és közben azon gondolkodom, miben mesterkedhet.
- Khmm… - köhintek egyet figyelem felhívásként – Hol is vagyunk pontosan?
- Akashiya Rika-san-nál – vigyorog a képembe… gondoltam… De zárd már be a szádat, mert megvakulok ettől a szikrázó mosolytól! Épp hogy lefut az agyamon, hogy apám lehet becsajozott, már csönget is és következő pillanat egy lágy hang, csilingelve kiabálja is a szokásos ’megyek’ szót. Ahogy kinyitja az ajtót, megpillantom. Jómódú csinos asszony, de mintha már láttam volna. Azt hiszem apám egyik alkalmazottja.
- Ááhh Kiyo-kun! – öved a nő.
- Rika-chan!
Ehh…· ·”” Mióta tegezik egymást…? Mindegy… Épp hogy, nem ugranak egymás nyakába. Bár nem nagyon tetszik, hogy apa ennyire nyitott egy másik nő iránt, aki nem anya. Viszont nem mondhatom neki, hogy örökre anyát szeresd, és ne gyere össze senki mással… ahhoz meg jogom nincs. Mondjuk, lehet, hogy csak túlkomplikálom és nincs köztük semmi, csak jó barátok.
Betessékel minket Rika-san, ahogy azt már az előbbi jelenetből megtudtam, és az előszobába levesszük a kabátunkat, sálunkat, kesztyűt, cipőket, amit Rika kedvesen el is rak. Rögtön tovább terel minket be a nappalba, ami egybe nyitott a konyhával és az étkezővel egyetemben.
Elkezdünk beszélgetni, de nem is inkább mi, hanem inkább ők. Én nem nagyon szólok bele, viszont valami hirtelen megzavarja a bájcsevelyüket.
-Ayame drágám épp időben! Kiyotaka, bemutatom az én egyetlen kislányomat, Ayame-t!
Az említett lány, félénken lépdel közelebb hozzánk, majd a szokásos formalitásnak megfelelően meghajol, és újra bemutatkozik. Aranyos, bár tuti, hogy fiatalabb nálam.
-Óóó…milyen faragatlan vagyok – szabadkozik apám – Rika, én pedig, had mutassam be a szintén egyetlen fiamat, Ryuuto-t!
-Örvendek, asszonyom – üdvözlöm Rika-san-t meghajolva, majd átnyújtok egy szál fehér rózsát mosolyogva. Látom, ahogy elpirul gesztusomon majd következő lépésben lányához, fordulok, megragadva egyik kezét számhoz emelem, és apró csókot hintek rájuk, mint egy úri hölgynek. Ha mondhatom, akkor ő még jobban belepirul, mint az édesanyja.
-Üdvözlöm az ifjú hölgyet is – mosolyom levakarhatatlan. Végül is, mutatni kell a látszatot, hogy örülök, és kicsit sem unatkozom és vágyom már haza, de kitudja, lehet a végén tényleg marasztalni, fogom ezt az estét.
-Akkor, foglaljatok helyet! – szólít fel minket kedvesen a nő.
El is indulunk és valahogy párokban keveredve, érünk az asztalhoz. Apám és Rika-san valahogy egymás mellett megy az asztalhoz és szintén ugyan így foglalnak helyet, míg én Ayame-chan-nak megyek. Előre sietve húzom ki neki a széket, fenntartva udvarias formámat.
-Óóó… Kö-köszönöm – foglal helyet majd utána én is leülök.
Az est hátralévő része szinte csak apa és Rika-san közös élményeinek elújságolásával telik. Elég sok van… Egyre gyanúsabb… Magam mellé pillantva veszem észre, hogy Ayame mintha kicsit feszélyezve érezné magát, vagy csak képzelődőm? Lehet…
-Szerinted mondjuk el nekik? – kérdezi hirtelen apám a mellette ülőtől.
-Hát, miért ne? Ayame! – szólítja meg a lányt.
-Tessék? – pillant fel félénken.
-Azt hiszem ideje, lenne átadni az ajándékokat – mosolyog rá anyja.
Szemmel láthatólag felcsillan Ayame szeme az ajándék hallatán, de mikor Rika-san folytatja, fokozatosan lehervad arcáról a mosoly…
-Úgy gondoltam ebben az évben megajándékozlak egy új apukával és ezzel együtt egy új báttyal is! – mosolyog továbbra is.
Mi tagadás majdnem megfulladtam úgy félrenyeltem, meglepettségemben, de nem nagyon mutattam, azért nem vagyunk faragatlanok, ráadásul még nem mondtak el semmit szóval…
-Igen, ez lenne az én ajándékom is neked Ryuuto. – szintén vigyorog rám apám. – Úgy döntöttünk Rika-val hogy következő hónapban összeházasodunk!
Kissé leesik az állam, de mégsem annyira, mint Ayame-nak, elvégre sejtettem hogy valami ilyesmi, azért mondjuk a házasság nem túlzás egy kicsit…?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
