Végül csak én töröm meg a csendet:
-Gratulálok – hangom kimért ugyanakkor tényleg őszintén szólva, gratulálok. Úgy sincs bele szólásom, és mivel látom, hogy ettől apa boldogabb lett, miért ne? Hiszen lesz egy aranyos, bájos kishúgom. Hehe… Viszont Ayame cseppet sem lett elragadtatva ettől.
-Nem… - hallatszik halkan, mégis érthetően.
-Aya…? – Rika is kezd egyre idegesebb lenni. Gondolom, aggódik a lánya miatt, hát, nem éppen egy pozitív viselkedés. Úgy látszik, most kicsit megfagyott a hangulat, ám koránt sincs vége.
-Nem…nem…nem nem nem nem!!! – kezd bele az elején még alig hallhatóan, de a végére már kiáltva.
-Kicsim… - próbálja csitítani Rika-san, úgy látszik, hiába.
-Nem, ez nem lehet igaz! Mondd, hogy ez csak egy vicc! Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc! Hogy teheted ezt? Hogy teheted?! Hiszen csak nemrég történt, hogy apa…- már szinte sírva mondja az utolsó szavakat, mikor megáll, és nem szól semmit. De hogy mondta…? Nem rég történt hogy…hogy mi? Kissé étetlen arckifejezéssel nézek apámra, aki csak int nekem. Szóval ő valamit tud, amit én nem… Bár mondjuk, ezt se tudtam, szóval nem meglepők számomra ezek az értetlen fejlemények.
-Ezt nem csinálhatod! – úgy látszik, ez volt az utolsó vélemény részéről, ebben az ügyben.
Már állnék fel, hogy segítsek Rika-sannak lenyugtatni Ayame-t, amikor hirtelen felpattan.
-Aya, nyugodj meg, kérlek! Kérlek, hallgass meg! – ennek nem lesz jó vége… Remélem tudja apám, hogy mit csinál…csinált…
-Nem, nem akarom hallani! Hagyj békén! – kiabál Ayame, majd elrohan. De hova? Arra nem a bejárati ajtó van…?
-Ayame, hova mész? – fut utána anyja.
-El! – nah jó, ez azért már túlzás… Csak nem gondolja komolyan, hogy elmegy éjjelek éjjelén…? Vagy mégsem? Ráadásul, úgy ahogy van épp, hogy lábára egy papucsot felvesz. Ez a lány megőrült!
-Ayame! Ayame!! – kiált utána Rika-san, reménytelenül, majd térdre rogyva elerednek könnyei. De alig hogy utána sikolt, már öltözködni kezd.
-Várj, Rika! Hova készülsz?! – fater, nem lehetsz ennyire hülye.
-Természetesen, Ayame után! – jön az egyértelmű válasz.
-Hagyja, Rika-san – szólok közbe mielőtt apám, ellenezhetné. – Majd én utána megyek.
-Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de ehhez neked semmi közöd. – válaszol Rika-san.
-Lehet, de ha jól értettem, most már egy család vagyunk. – még ha ezt nehéz is kimondanom de ez az igazság.
Felkapom kabátomat, sálamat, kesztyűmet és felhúzom a csizmámat is. Közben apa betámogatja a nappaliba egy kanapéra Rika-sant, de mihelyst végzek az öltözéssel újra előttem terem.
-Veled megyek! – állítja határozottan, de megállítom, mire meg is csodálkozza cselekedetemet.
-Szerintem jobb lenne, ha itt maradnál vele… - fejemmel Rika-san felé biccentek – Most nagyobb szüksége van valaki, és mivel csak te vagy itt…
-Rendben, igazad van… Azért vigyázz magadra és hozd haza Aya-chan-t.
-Úgy lesz – még utolsó mozdulatokként felkapom a kislány cuccait és elindulok tűt keresni a szénakazalban… Ahogy kilépek, arcomba süvít a hideg szél és azzal együtt a hófúvás is. Remek… Már csak ez hiányzott…
Nem tudom, hogy mennyi ideje keresem már, de az, hogy az egész környéket bejártam az is biztos. Merre lehet…? Biztos vagyok benne, hogy egy fél órája már keresem…
Mielőtt kilépnék az ajtón még hirtelen eszembe jut, valami.
-Óhh…igaz is…- visszasétálok a nappaliba – Rika-san, mi történt Ayame édesapjával?
Mikor megszólítom, felkapja fejét és könnyes szemmel, rám tekint. Nem sürgetem a válaszadással, de megy az idő, és a lánya miatt is jobb lenne, ha sietne.
-Igazság szerint…4 éve történt…Ayame akkor 12 éves volt…ráadásul a Tv-ből kellett megtudnunk…hogy az apját…megtámadták. Rablótámadás…leszúrták…késsel.
-Értem. Köszönöm, hogy ezt most elmondta nekem, és ne aggódjon, valahogy csak visszahozom a lányát!
-Köszönöm, Ryuuto…
Igazából, amikor azt mondtam, hogy visszaviszem Ayame-t, fogalmam sem volt arról, hogy hogyan, és miként… és még most sincs.
Összevissza rohangálok, szenteste, a városban, sehol egy lélek, talán így még könnyebb is, de mégis nehéz. Ahogy megállok egy park bejárata előtt pihenni, leheletem fehér ködként válik eggyé a levegővel. Nah vissza a kereséshez…
Ahogy felkapom fejem, akkor látom meg a valóságot… Végre…
Lassan lépdelek, szinte alig hallatszik lábam alatt a hó ropogása, mint egy lesben álló vad lopózók a háta mögé. Remeg, de nem csak a sírástól, hanem a hidegtől is. Óvatosan ráterítem a kabátot, fejére ráhúzom a sapkáját, és nyaka köré tekerem sálját. Ijedve pillant fel rám, mélykék szemeiben gyöngyként csillogva a könnycseppjei. Némán állok mellette, miközben ő egy padon ülve zokog. Kis idő múlva kissé megnyugszik.
-Tudom, hogy mit érzel… - kezdek bele hirtelen, de nem sokat reagál. Épp hogy látom, ahogy szólásra nyitja ajkait, a jellegzetes fehér köd elhagyja száját, mikor folytatom – Mielőtt azt mondanád, hogy, de hogy tudom, csak megemlítem, én is elveszítettem a másik családtagomat. Édesanyám 6 éves koromban halt meg. Autóbalesetben.
Nem tudom, hogy most örül, meglepődik vagy nem is nagyon érdekli, de többet nem szólunk, csak állunk némán, a hóesésben, egy üres parkban…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
