Tényleg hosszúra nyúlik ez a csend… Nem tudom, mi járhat a fejében… Egyáltalán akarom tudni…? Ezt se tudom… Hahh… Szörnyű ez a tudatlanság… De ideje lenne haza menni.
-Ha-hapci!
Rápillantok. Jól gondoltam…
-Mennünk kéne… - kezdek bele monoton hangon – Már így is megfáztál.
Nem válaszol… Ugye nem akar itt maradni?!
-Ayame, haza kell mennünk… - kezdek bele újból, emlékeztetve, hogy az előbb kértem valamit. – Beteg leszel.
Hangomban némi szigor üt ki. Mintha az apja lennék, bár erre a címre inkább nem pályáznék. Tudom, milyen lehet… Én is így vagyok ezzel… Anyához senkise érhet fel, de legalább én, vele ellentétben, esélyt adok Rika-san-nak, hogy bizonyíthasson. Ettől függetlenül, nem azt mondom, hogy elfogadom Anya helyébe, de nem is küldöm, utasítom el, mint Ayame. Ráadásul ő nem csak apát, de most még a saját anyját is.
-Nem akarok – kezd bele halkan. Milyen akaratosak vagyunk… Úgy látszik csak ki kellett gondolnom… tényleg maradni akar… hát nem a legjobb időzítés a hóesés nézésére. – Nem akarok haza menni. Ha neked mehetnéked van, menny nyugodtan!
Hogy felbátorodott a végére.. Azért eszébe juthatna, hogy ki vagyok. Idióta…! Szerinted minek jöttem ide, ilyen hidegbe?! Miért vesződtem a kereséseddel?! Gondolkozhatna, mielőtt beszél…
-Nem megyek. Nélküled nem. – hangom vetekszik az arcunkba érkező hideg széllel. Jeges, rideg… Hát nem az a hűű de vidám típus vagyok. Ezt jobb, ha most az elején megtanulja. Tőlem sokat ne várjon. Csak a legfontosabbak. Amit tudok, megteszek, de se több, se kevesebb..
Leülök mellé, de nem sok hatást gyakorolok ezzel rá. Megmakacsolva magát nem mozdul, mintha egy szobor lenne. Na várj csak… Úgyis hazaviszlek…és mivel nem segítesz, úgy viszlek haza ahogy én akarom… Aztán ne siránkozzon… Ő akarta magának a bajt, most megkapja!
-Hapci. – nem érti meg, hogy meg fog fázni…? Már lehet, hogy meg is fázott… Nem is kicsit…
-Ayame… - ejtem ki lágyan nevét – Mennünk kéne…
Ez az utolsó tüsszentése, mint valami forró csoki a testemnek… Hirtelen felmelegített… nem is… inkább megolvasztott… Szóval aggódom érte…? Jó tudni…
Hirtelen felém fordul, mire kíváncsian pislogok rá.
-Miért te jöttél megkeresni?
Most muszáj volt azt a ’te’ szót ennyire kihangsúlyozni? Komolyan ennyire elviselhetetlen vagyok neki, már az elején?
-Jobban szeretted volna látni édesanyádat ugyanígy, szinte semmiben, kirohanni utánad? Vagy azt szeretted volna, hogy ugyanúgy járjon, mint édesapád 4 éve? Tudod elég vonzó egy síró nő, ilyen későn…. – tudom, hogy igazam van, és tudom, hogy most el is ismeri. El kell, hiszen tényleg igaz. Ha nem kórházba kerül krónikus megfázás miatt, ugyanúgy, mint ő, akkor megölik.
-Honnan tudsz te arról…? – furcsálltam, hogy nem kérdezte meg még az elején, amikor vigasztalni próbáltam… hát nem kellett kívánnom se.
-Rika mondta. – így kiejtve a nevét haloványan elmosolyodom.
-Ryuuto! – kiált még utánam az utolsó pillanatban – Tegezz… Kérlek…!
-Rendben, de most ez legyen a legkisebb problémád. – már indulnék, de még mindig utánam kiált valamit, amit csak fél füllel hallok az ajtó becsapódása előtt:
-Vigyázz magadra, fiam!
Azt kérte tegezzem… és fiamnak szólított… kissé meghatott, bár nem vártam. Komolyan, a lánya elment, jéghidegben, hóesésben és azt kéri, hogy tegezzem és fiamnak szólít. Tényleg nagyon kedves… Túl kedves… Most már értem miért szeretett bele apa. Ritka egy jó tulajdonsággal rendelkező nőszemély. Ilyen, ha 1000 évente születik… mint anya.
-Áhh értem… Úgy látszik elég közel kerültetek egymáshoz, hogy így hívod… - zökkent ki hangja. Most meg féltékeny?! Vajon kinek a hibája, ha engem most kissé előnyben részesítene? Egyet találhatsz…
-Nem kéne ennyire makacsnak lenned. Legalább megpróbálhatnál egy kicsit együtt érezni velük… Szerinted most mit érezhetnek?
-Én legyek megértőbb?! – háborodik fel – Csak úgy beállítotok és rá 10 percre megtudom, hogy az állítólagos apám és bátyám áll előttem!
-Ennyire rossz bátyó lennék? Talán nem nézek ki jól? – térdemre könyökölök, belehelyezem tenyerembe fejem és kajánul rávigyorgok.
-N-Nem ez a lényeg! – pirulva tiltakozik, amit csak halk kuncogással ajándékozok. Aranyos. – Arra akartam kilyukadni, hogy ők is megérthetőbbek lehetnének velem… Főleg anya… Azt hittem mindent tudok róla, hogy mindent elmond, de így, ez után, hogy bízhatnék benne…?
Hangja újra komoly lett és mintha tényleg sértődöttséget éreznék benne. Felsóhajtok. Igaza van…az egyik oldalról…viszont a másikról…
-Én megpróbálom Rika-t elfogadni anyámnak, még ha ő nem is az, de egy esélyt megérdemel. Ez nem esik neked jól? Szerinted nekem milyen hogy az apámat, de még engem is, így elutasítasz…? – fejemet az égnek szegezve kémlelem a sötét, semmit mondó eget.
Nem válaszol. Hallgat…
-Nah mindegy. – állok fel, mire csak kíváncsian követi mozdulatomat szemeivel. – Most hazamegyünk…Hime-san (hime=hercegnő) - teszem hozzá az utolsó szót sokat sejtően.
-Hm ? – értetlenkedik. Majd mindjárt megérted picinyem.
Elé állok és egy hirtelen mozdulattal ölbe kapom.
-Mi-Mit csinálsz?! Tegyél le! Nem hallod?! Azonnal tegyél le!! – valami ilyesmi reakciót vártam… De nem törődöm vele, elindulok egyenesen vissza a házukhoz.
Sietnem kell…Azt hiszem belázasodott…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
