Nem tudom, mióta ülhetünk itt így… Elég sok idő eltelt… Rika sem akar kijönni a lánya szobájából… Valahol megértem, bár ennyire azért nem kell félteni, elvégre, ő ment ki ilyenkor.
-Ryuuto. – hallom meg apám komoly hangját.
-Mond – rápillantok.
-Bizhatok abban, hogy megváltoztál…? – hehh… haloványan elmosolyodom. Ez azért nem ilyen egyszerű.
-Attól, hogy visszahoztam Ayame-t, nem változott semmi – kényelmesen hátradőlők a kanapé támlájának és egyik kezemet rárakom.
-Kérlek, próbáld meg elfogadni őket.
-Majd meglátjuk.
Rika szakít minket félbe lépteinek zajával. Elmondja, hogy Ayame-nak lejjebb ment a láza, bár nem sokkal. Megkér minket, hogy maradjunk, de szerintem apa nem is gondolta, hogy hazamegy, és megmutat, egy szobát ahol alhatunk.
Reggel arra ébredek, hogy Rika a szomszéd szobában kiabál. Apa persze már rég felkelt, de én… Mi a francért kell annak a lánynak a nevére ébrednem…?! Még rosszabb…
-Rika, gyere, menjünk ki. Had pihenjen Ayame egy kicsit. – kösz apa. Épp mikor kijönnek lépek ki és még elkapom egy pillanatra a csukódó ajtóból, hogy a kis Ayame bizony nem is alszik… Szemtelen egy lány.
-Ryuuto nem sokára kész a reggeli – szól hozzám Rika, miközben lemennek.
-Rendben, mindjárt megyek.
Csak előbb még felébresztem Csipkerózsikát a kamu álmából. Határozott mozdulatokkal lépek be a szobába majd megállok az ágya előtt.
-Tudom, hogy fent vagy. – semmi reakció. Velem ne szórakozz kislány… Ebben kicsit sem hasonlítok apámra, akit meg lehet téveszteni.
-Hát jó. Te akartad. – úgy látszik, drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnom.
Az ablakhoz megyek és kihúzom a függönyt, ami persze rögtön eléri hatását.
-Mi a jó életnek kellett elhúzni azt a sötétítő függönyt?! – nyugodtan állok és hallgatom, ahogy kiabál…velem. Mégis mit képzel… Nem inkább köszönetet kéne mondani, hogy nem fagyott halálra?! A kis…
-Na, ugye, hogy fenn vagy. – Chh…Kicsit sem rejtem el hangomban azt az érzést, hogy nyertem ebben a csatában.
-Te nagyon bunkó! - itt kapok az arcomba egy párnát, ami hidegen hagy, így a szövetdarab a gravitációnál fogva szép lassan leesik. - Miért kellett ezt csinálnod? – megint felém dob egyet, de ezt már a kezemmel fogom meg. Nah itt most vége...- Nagyon zavart, hogy itt voltam szép csendben, a szobámban? Pedig még az utadban se voltam, akkor meg miért kellett VÉGLEGESEN felkeltened?! – Ha azt hiszi, hogyha magas hangnemben beszél, az meghat, hát téved. Az sem segít, ha egy-két szót kihangsúlyoz, ha lebunkózz, a jéghercegnek nem igen. Bahh… Jut eszembe, de utálom ezt a gúnynevet. Az iskolában a többiek már azt se tudják, mit csináljanak nagy szabadidejükben, mint hogy, tanulnának… Nah de most vissza a…
-Egyébként meg honnan tudtad, hogy már nem alszom? – látom kicsit lenyugodott, de ettől még nem elrendezett az ügy.
-Ez, drágám, maga a tudás! – jelentem ki komolyan. Nem kell azt neki tudni, hogy láttam, meg persze ez csak azt bizonyítja, milyen jó megfigyelő vagyok.
-Óóó te kis…!- elővesz még egy párnát és arcomba csapja. - Hehh, úgy tűnik a tudásoddal nem sokra mész a párák ellen – nevet… Csináld csak tovább, míg fel nem húzol…
-Ne pimaszkodj, drága húgom, mert ha rossz kislány leszel, meg kell, hogy büntesselek. – kezdem elveszíteni a türelmemet.
-…Perverz!!!- úgy bizony. De azért nem a legrosszabb fajtájából.
-Ha ilyen jó erőbe vagy, megmondom Rika-nak, hogy akár még jöhetsz is le mosogatni, esetleg takarítani. – ha te is szemtelenkedsz, akkor én is visszavághatok, nem?
-Nah azt próbáld meg! Tényleg, anya és a…apa merre van? – Apa? Hm. Akaratom ellenére is kissé elmosolyodom, persze ezt nem veszi észre, mert nem is néz rám. Lehajtott fejjel beszél hozzám. Viszont úgy látszik megértette mit magyaráztam neki a múltkor. Helyes.
-Elmentek a gyógyszertárba lázcsillapítóért. – Rövid, tömör, lényeg benne van. Ennyi elég is.
-Köszönöm - hangja alig hallhatóan cseng fülemben. - Köszönöm, hogy hazahoztál, hogy nem hagytál kint megfagyni. És bocsánatot kérek, amiért olyan elutasító voltam, és annyi bajt okoztam nektek…neked.
-Nincs mit. – lehet nem ilyen választ várt, de rá kell jönnie, a tegnapi nap az csak egy kivétel volt. Egy elég kényes ügy miatti kivétel. Nem vagyok az a mézes-mázos álom herceg. Apa és Rika miatt mentem érte, segítettem nekik, hogy ez az értetlen felfogja, hogy milyen nehéz nekik az, ha nem fogadja el őket. Csak azért tettem, hogy boldogok legyenek, innentől az én szerepem véget ért. Bátyjának hívhat, de többet nagyon ne várjon. Viszont…
Felé fordulok, és szembe találom magam a meglepődött arckifejezésével. Szóval tényleg nem ezt a választ várta. Nah várj, kibővítem.
Lassan ajkaira hajolok és megcsókolom. Még nem használom a nyelvemet, az egy szűznek már nagyon sokkos lenne. Elég ennyi.
Rövid időn belül elválok ajkaitól, hiszen ez az első neki, ne túlozzunk, majd felállok és az ajtóból még visszafordulok.
-Nee-chan, siess különben kihűl a reggeli – mosolygok vissza rá kaján vigyorral majd a végére kacsintok is neki.
-Te szemét!! – kiáltja utána majd felém is hajít egy párnát, de még időben bezárom az ajtót magam mögött és az neki csapódik.
Hehe… Úgy látszik „egy csöppet” felhúztam a kis hercegnőt. Sebaj.
~*~
Hétfő reggel. Hahh… milyen fárasztó hétvége volt. Már épp a sulim kapuján sétálok be és megcsap a jellegzetes visongás, amit a lányoktól kapok minden reggel… Fárasztóak.
Apa reggel elvitte Ayame-t és Rika-t, de délután, mivel itt van mellettem, nekem kell hazavinnem a kis csajt. Kíváncsi vagyok, milyen állapotban van. Hehe…
Az órák hamar eltelnek, Iwato állandóan nyaggat, hogy mit történt Szenteste, de haver, ne akard tudni. Ellenben senki se kérdezte, de ő elmeséli a sajátját… Remek.
Igaz, apa mondta, hogy hozzánk vigyem Ayame-t, mert odaköltöznek és már el is kezdték a pakolást. Remek, legalább kéznél lesznek.
Mikor az utolsó órának vége van, már indulok is a szomszéd sulihoz. Lassú, kimért lépteimet megint csak a visítozások követik. ’Holnap találkozunk, vigyázz magadra, szép napot, sempai’… Komolyan, ezek sose hagyják abba?
Mikor megállok, a másik suli bejárata előtt, feltekintek a nevére… Rajz suli? Nocsak, művész a mi kis hercegnőnk? Érdekes…
Megvárom, míg itt is megszólal a csengő, az utolsó óra végét jelezve, és türelmesen állok a kapuban, az oszlopnak dőlve, és várom, hogy kijöjjön Ayame. A hazamentelben sokan megbámulnak, elvégre nem mindennap jön át egy diák a híres Myobaka egyetemről. Oldalra pillantok és meg is látom a célszemélyt. Úgy látom, barátnőjével van.
-Üdv – lépek eléjük és szemmel láthatólag a kis lány meg lepődik, köpni, nyelni nem tud.
-Mit akarsz? – úgy látszik Ayame viszont még mindig dühös kissé.
-Hazakísérle, nee-chan – mondom mosolyogva. Álca fel.
-Nem kell! Egyedül is haza tudok menni. – indulna el, de még az utolsó pillanatban elkapom a kezét.
-Elnézést, de most el kell rabolnom őt. Nagy baj lenne, ha ma egyedül mennél haza? – fordulok vissza a kis csajhoz, de még mindig sokkos állapotban van. Csak megrázza a fejét, nemet jelezve – Köszönöm. Viszlát, szép hölgy.
Kissé enyhítek szorításomon, de nem engedem el a kezét. Magammal vonszolom egy darabig, persze ellenkezik, ha így folytatja, azt hiszik, perverz vagyok, és hogy el akarom rabolni, vagy meg akarom erőszakolni.
Hirtelen megállok és belököm egy mellettünk lévő sikátorba és falnak támasztom. Kezeim fejével egy vonalban csapodnak, a betonnak, elzárva így a menekülési utat számára.
-Na ide figyelj. Elég volt a hisztiből. Vésd jól az eszedbe, hogy én vagyok az idősebb és ehhez mérten viselkedj. Értve vagyok? – nem válaszol. Arcára kiüt a rémület. Remek…
Nem várok tovább, megragadom kezét és hazáig húzom.
Persze nem olyan durván, mint az iskolája előtt. Azért ő is nő, megérdemel egy kis kényeztetést. Útközben észreveszem, hogy elkezd nézelődni. Így igaz, nem a te házad felé tartunk. Mikor megállok a MI házunk előtt csak fél mosollyal fordulok felé.
-Megérkeztünk, Nee-chan. Üdv itthon, vagyis az új otthonodban!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
