-Na, jó – fordul felém elszánt arccal - Lássuk, milyen házban fogok lakni ezután!
Édesem, szerintem te nem tudod, hogy mi vár rád. Nem egy szegény negyedben élünk, de ezt mindjárt meg is látod.
Ahogy belép el is éri a hatását a ház kinézete. Igen én is nagyon szeretem, látszik, hogy sok pénzt öltünk bele, de még sem csicsás.
-Ti bankot robbantottatok, vagy mi?! – Heeh… elmosolyodom. Kis naiv. Azt hitte, hogy egy kicsinyke házba érkezik, azért annyiért amennyi az egyetemem tandíja, gondolhatta volna, hogy kb. milyen lehet a ház. Mindenki tudja, hogy az az egyetem elég drága. De most nem ez a legfontosabb.
-Gyere, megmutatom a szobádat! – kézen ragadom és elviszem az egyik ajtó elé. – A szobája, Ayame Hime!
Bemegy és meg is áll. Teljesen leblokkolt, ezt is vártam.
-Ááá – Mi a…?! Mi visítozik itt?! Megőrült?! Azért ennyire nem kell túlreagálni, ez csak egy szoba.
Épp az ágyon játszadozik, mint egy gyerek. Hm! Megmosolygom viselkedését majd vállat vonva az ajtófának támaszkodva figyelem tovább.
-Aztaaa…Wííí – most meg a gardrób… ez tényleg nem volt még ilyen házban…?
-Miért kell sikoltozni, ha meglátsz egy tonna ruhát? – kérdem komolyan, de csak legyint és egy ’Férfiak’ szóval elintéz. Azért ne vegyen egy kalap alá a többiekkel.
Még megnézi a többi szobát, ami ehhez van, azon kívül minden szegletet bejár, mindent megnéz és végül az erkélyajtó előtt állapodik meg. Próbálja kinyitni, de szemmel láthatólag nem megy. Már hogy menne…
-Télen a padló lefagy. – adok neki ésszerű választ - Azt hiszem, ideje lenne tanulnod!
Látom, nem örül ennek, de muszáj, azt hiszem nekem is van még házi feladatom, úgy hogy spuri.
-Hogy az a…! Holnap dolgozat matekból! – akkor még jó, hogy mondom neked, idióta. - Mi? Ez meg hogy lehet 53?! Kombináció? Nem, nem, ennek variációnak kéne lenni!
Hm? No csak, nem értjük a matekot? Hátához lépdelek megvizsgálva a feladatot. Jó a megállapítása csak egy-két helyen tévesztett.
-Nem, ez tényleg kombináció – mondom ki hangosan is gondolatomat és teljesen hátához simulva tenyerelek asztalára.
-Ho-Hogy mondod? – édes. Zavarba jött. Többször kéne ezt csinálnom, így láthatom az aranyos fejét pírban. Hehe..
-Mondom a feladat jó csak itt benn – bökök homlokára – nincs rendben valami.
-Te ezt érted?! – Eeehh? Elfelejtetted, hogy a mellettetek lévő vállalati egyetemre járok? Rossz szokás…
-Persze. – mondom könnyedén. – Emelt órában tanulom a matekot. Te, drága, most az osztályelsővel beszélsz! – azért jobb, ha tisztában vagy vele. Hehe…
-Akkor segíts! – hogy mondta…?
-Hm?
-Taníts meg rá! Kérlek, segíts! – van egy ötletem… Persze hogy segítek drága húgocskám… hehe…
-Rendben, segítek – válaszolom, majd egy félmosoly kíséretében tovább is fűzőm. - Egy feltétellel. – rábólint. Hamar besétálsz az oroszlán barlangjába. Először várd meg, míg elmondják a feltételt és utána bólints, ne előtte, így most szabad utat adtál, mivel bármit mondok az édes húgocskám megteszi. - Beleegyezel? Remek. A feltételem...
Egészen közel hajolok hozzá és fülébe suttogva folytatom:
-Randi… - ejtem ki lágyan a szót, mintha egy bűbáj lenne és megkövetelné az odafigyelést.
Látszólag elvörösödik, és talán most fogja fel hogy milyen hamar bólintott rá. Késő bánat.
Visszahajolok, de csak épp annyira, hogy egymással szemben legyen arcunk így mélyen bele tudok nézni szemeiben. Kezemmel elkezdem, arcát cirógatni miközben beszélek hozzá lágy hangnemben.
-Örülj, hogy ennyivel megúsztad húgocskám. Most bármit kérhettem volna tőled. Tudod nem szép szokás rögtön rábólintani valamire, amiről azt se tudod mi az. Más már kihasználta volna ezt. – elhúzóm a kezemet és felegyenesedek. – Nah, akkor tanuljunk. Sok munka vár ránk szóval ne halogassuk.
Amikor a sok munkát ki ejtem, el is jut agyáig és szinte teljesen lenyugodva visszafordul az asztal felé. Helyes. Viszont így nem látom, az édes arcocskádat mindjárt teszek róla, hogy ne legyél ilyen nyugodt…
Felkapom, leülök a székébe és az ölembe ültetem.
-H-hé, hé, hé!! Mit csinálsz?! – máris jobb. Milyen kis piros lett valaki. – Nem úgy volt, hogy tanulunk?!
-De hogy nem. Vagy talán te nem akarsz tanulni? Rögtön ilyenekre gondolni, kicsi húgocskám. – mosolygom kajánul – Egyébként meg egy szék van és nem hoztál a te bátyádnak széket, így ezen osztozunk.
Megmakacsolva magát visszafordul az íróasztala felé még mindig kipirult arccal. Belekezdek a magyarázásba, példa feladatokat oldunk stb… és látom, hogy egyre nyugodtabb. Egyik kezemmel magyarázok, a másikkal derekánál ölelem ne, hogy leessen. De mikor látom, hogy visszanyerte régi énjét, szorosabban ölelem a kezemmel, miközben oda se figyelve nyugodtan magyarázok. Fél szemmel rásandítok és látom észrevette.
-Figyelsz te rám egyáltalán? Minek magyarázok? Akár mehetek is, ha ennyire tudod. – szólalok meg kis sértődöttséget megjátszva.
-E-elnézést. Bocsi. Folytasd, figyelek. – hehe… nem vette észre, hogy kamu.
Sok idő eltelik, de látom, kapizsgálja már.
-Rendben, látom érted már, szóval befejezhetjük. Aludj egyet már így is késő van. – órámra pillantok, és csakugyan közel vagyunk az éjfélhez.
Kis hercegnőmet felkapom, és az ágyához viszem, majd óvatosan leteszem.
-Nem kellett volna. Egyedül is meg tudtam volna oldani. – félre fordított fejjel, pipacs arccal magyaráz. Szerinted csak ezért csináltam ezt? Még nincs vége.
Nyakához hajolva csókolok bele a finom bőrbe. Felém kapja a fejét és kezével már tolna is el, de lefogom az enyéimmel. Teste vad remegésbe kezd alattam, és ahogy óvatosan megszívom bőrét, csak nem egy apró sóhajt hallok? Elhajolok, majd végignézem munkámat. Szép az a folt a nyakán ráadásul a felsőbb részen van. Lehet most nagyon gonosz voltam hehe…
-Remélem, holnap nem lesz tesi órád – vigyorgok rá és végigsimítok a nyakán a nyom mentén. – Nah jó éjt húgocskám!
Meg sem várom reagálását már a szobámban vagyok, ami mellette van. Csak ő még ezt nem tudja… Az erkély ahova ki akart menni, az köti össze a két szobát, mivel az az egy erkély közös. Majd még meglepődik rajta egyszer-kétszer.
Eldőlők az ágyon és rögtön elnyom az álom. Baah majd holnap megcsinálom a házit.
*-*-*-*
Másnap hazaérve a suliból épp apám tart felém, kicsit sem vidám kifejezéssel arcán.
-Ryuuto! Mi ez?! – lenget egy papírt kezében. Azt hiszem, tudom mi az… Franc… - Mi az, hogy nem csinálod meg a házi feladatodat?! Ráadásul rögtön ki is küldték a figyelmeztetést! Egy osztályelső ezt nem engedheti meg!
Hát igen… tegnap este nem volt rá időm a korrepetálás miatt, reggel meg sehogy se tudtam beszorítani. Nanami aggódó tekintetével találom szemben magam, aki a lépcsőn áll. Mellette viszont… Ayame… Francba! Vajon mennyit hallott? Gondolom hamarabb hazajött az órái miatt és Nanamival volt valami dolga vagy csak most találkoztak, nem tudom, de nem érdekel.
Úgy látszik ez az átka egy elit sulinak. Ha már a házit nem csinálja meg az ember, hamarabb híre megy a szülőknek, mint ahogy az illetőben tudatosul.
-Figyelsz te rám?! – ajaj… kissé dühös a fater.
-Igen, igen. Többször nem fordul elő, ígérem.
-Remélem is!
-Most viszont elmennék, ha nem baj – odalépek Ayame-hoz és megragadva kezét húzom magam után.
-Hova mész?! – dörren apám hangja az ajtóban.
-Elviszem a hugicát sétálni. Ne félj, úgyis péntek van, majd megcsinálom a házit. – igaz nem sétálni megyünk hanem randira, de erről senkinek sem kell tudnia.
Még mindig húzom magam után szegény lányt. Most jól felhúzott a fater. Nem előtte kellett volna lehordania.
-Bocs, hogy sétálunk. Elvinnélek szívesen kocsival is, de most ideges vagyok, Remélem megérted, így nem igen szeretek vezetni. – semmi válasz… Hé-hé… Mi van ezzel a lánnyal.
Hirtelen megáll és ezzel engem is rákényszerít. Felé fordulok, és kissé meglepetten veszem észre hogy sír.
-Hé..Mi a baj…? – lépek oda hozzá.
-Miattam… Miattam történt az egész…- szipogja. Jajj…
-Dehogy te miattad van. Én halogattam szóval ezért ne okold magadat. – magamhoz húzva ölelem meg. Most jó megcsináltam… Ezért nem akartam, hogy hallja, gondoltam, hogy magára fogja venni… Ráadásul nem bírom nézni, ahogy sír… Annyira törékeny így.
Közre fogom buksiját és felemelem, hogy szemembe nézzen.
-Nah, nyugodj meg. Nincs semmi baj. – ujjaimmal letörlöm könnyeit és közben folytatom – Ne sírj, jó? Elég szarul érezném magam, ha az első randinkon sírva látnálak.
Látszólag elmosolyodik, majd eszébe jut, hogy mi mit jelent a mondatba és kissé meglepetten néz rám.
-Megegyeztünk nem? Tanítalak, cserébe randi. És most egy mosolyt vagy megharagszom! – persze nem mondom komolyan, amit észre is vesz, és kissé elkuncogja magát. Helyes! Megfogom kezét, és már elsőnek feltűnik, hogy nem ellenkezik. Elindulunk egymás mellett, kéz a kézben, mint valami szerelmespár. Úgy látom kissé megnyugodott.
-Jut eszembe, hogy sikerült a doga? – valamivel el kell ütni az időt míg, odaérünk, és különben is, kíváncsi vagyok, hogy jól magyaráztam-e…
|