Sokáig állunk így ölelkezve, bár csak megállíthatnám az időt. Valahogy most más kívánságom nincs… Nem tudom… De sajnos nem sajátíthatom ki őt. Bármennyire fáj, meg kell szakítanom ezt a szép pillanatot.
-Gyere, menjünk be a házba – invitálom be elővéve legkedvesebb formámat. Direkt is nem álcát mondtam, mert nem akarok többet előtte játszani… Valahogy nem tudok előtte többet színlelni. Persze a nyaggatást továbbra is fent tartom.
-Kérsz valamit enni? Esetleg inni? – kérdezem tőle közben pedig hellyel kínálom, de csak megrázza a fejét. - Van epres pocky-m is – vetem be egyik fegyverem mosolyogva, de az sem kel neki. Akkor most én jövök. Már egy ideje izgat miért jött, de eddig nem nagyon akartam megkérdezni tőle. Azért annyira bunkó még nem vagyok.
-Ne értsd félre, de… miért jöttél? – bököm ki végül.
-Hát nem egyértelmű? – nem értem mire gondol. – Semmi tipp? – nem igazán… halványlila gőzöm hogy miért jött, ha csak nem azért, hogy meglátogasson. - Ehhh. Direkt csinálod, vagy csak alapból idióta vagy? – hé, hé… azért még mindig én vagyok az idősebb…
-Hé, ne fejtsd el, hogy a bátyáddal beszélsz! – emlékeztetem.
-Nagyon is jól tudom, kivel beszélek. – komolyodik meg - Ryuuto-val, akit kb fél órával a közös csók után már lassan egy hete nem láttam. – úgy mondja a közös csókot mintha élvezte volna, bár lehet, csak odaképzelem. - Tehát. Ha nem lenne elég világos, azért jöttem, hogy megkérjelek: költözz vissza. - néz egyenesen szemembe Úgy látszik, tényleg komolyan gondolja. Nem tudom… Nem igen van most kedvem erre válaszolni…
-Hm…Elárulnád, hogy találtál meg? – terelem a témát más irányba, ami szintén aggaszt.
Elmeséli, hogy kifigyelte Nanami-t ahogy többször jár-kel errefelé. Gondoltam…. De abban sem vagyok biztos, hogy Nanami keze nincs benne. Az bizony szembetűnik nekem, hogy mintha valami furcsa lenne a hangjában…
-Nocsak, csak nem féltékeny voltál? – hangoztatom gondolatomat. Fél mosollyal vizslatom, ahogy állításom helyt áll.
-Óóó te kis…! Én itt strapálom magam, hogy visszavigyelek, legyalogolok több kilométert, és miért?! Hogy a te perverzen vigyorgó képed nézhessem! Ohh Uram, mit vétettem? – adja elő magát drámaian, de még színészkedik is hozzá. Elnevetem magam ezen a baromságon. Elég furán néz ki így.
-Először is, drága Ayame! Nem hiszem, hogy képes lennél engem egyedül hazavinni, nem nézel ki egy izompacsirtának. Másodszor, miért nem jöttél kocsival, metrón, vagy buszon, akkor nem kéne itt toporzékolni a sok gyaloglás miatt. És harmadszor… nos, erre nem tudok mit mondani, nem tudom, mit követtél el. – válaszolok pajkosan.
-Eddig még semmit, de nehogy gyilkosság legyen a vége… - ó-ó csak nem rám nézett? Aztán nehogy rémálmaim legyenek éjjel, mi?
-Mondtam már, nem vagy egy izompacsirta. – egy könnyen nem tud meggyőzni.
De most tényleg…miért mennék vissza? – kérdezem végül.
-Hogy kérdezhetsz ilyet? Sokán várnak haza! Gondolj például édesapádra!
-Ő állandóan úton van, fel se tűnik majd neki, hogy nem vagyok otthon.
-Anukám biztos nagyon aggódna érted…
-Neki ott van a saját lánya, nem hiszem, hogy velem különösebben el lenne foglalva.
-Akkor Nanami?
-Nanami nagylány, megérti a döntésem. – nem fog összejönni. Egy olyan okot sem tud mondani, ami igazán meghatna. Látom, erősen töri a kis buksiját.
-Akkor, ha másért nem is…Ha másért nem is, gyere vissza miattam!
Kicsit meglepődök… Azt mondtam, hogy nincs semmilyen ok, amivel visszarángathatna…? Óriásit tévedtem. Egyetlenegy talán mégis van… mégpedig Ő. Keserűen elmosolyodom és továbbra is azokat az elszánt szemeket nézem. Tényleg ennyire vissza akar vinni…? De most hogy vegyem ezt? Mint húg, vagy nő…? Lehet, csak én kombinálom túl és semmi komoly nincs köztünk a puszta mostohatestvér kapcsolaton kívül.
Felállok, és elé sétálva leguggolok, így fejünk egy magasságban van.
-Komolyan vissza akarsz vinni? – kérdezem, és ő csak bólint. – Hát, akkor nincs mit tenni – adom be derekam egy nagy sóhajjal. Még a végén tényleg valahogy hazarángat, valamilyen eszközhöz folyamodva és azt nem akarom megtudni, hogy mivel.
-Akkor mehetünk is – pattan fel és már siet is az ajtóhoz.
-Azt nem hinném. – értetlenül néz rám, mire az ablak felé mutatok, ahonnan tisztán látszik, hogy kint ítéletidő van.
-Ó… - esik le neki a tantusz és látom tovább is gondolkodott.
-Nem fogok semmit csinálni. – szögezem le az elején, hogy ne ijedjen meg.
-Én nem is gondoltam erre! – akadékoskodik, pedig tudom, hogy először ez futott le az agyán. Ha haza nem mehet, itt kell maradnia, és ha itt kell maradnia, akkor itt leszek én, és ha én itt vagyok, ő nem nyugodhat. Már csak így létezek az ő fejében. A férfi, akitől rettegni kell, és aki kihasználja a jelenlegi testvéri kapcsolatot. Azt hiszem…
-Adok neked egy pólót, amiben aludhatsz. Ha gondolod, én elleszek a konyhában is valahol. Aludhatsz nyugodtan a fuuton-on itt a nappaliban.
-Mégis hol akarsz te aludni, hogyha ez az egyetlen hely ahol lehet? – nem tudom.
-Nem akarom, hogy az én kicsi húgocskám aggódjon a szüzességért egész éjjel – borzolom össze haját és közben játékosan mondom mondókámat.
-N-nem… Nem baj… ha együtt alszunk… - fordul el tőlem piros arccal. Az utolsó mondatot azért még gyorsan hozzárakta. Mintha arra gondoltam volna, hogy nem bánja, ha lefekszek vele…Tudom, hogy nem akarja.
-Rendben. Megbecsülöm ezt a döntésedet és ígérem, nem teszek semmit. – nyomok egy puszit arcára. – Menj, zuhanyozz le, én addig megcsinálom a fuuton-t.
Nem is kell, kétszer mondanom szótlanul elvonul, én addig megágyazok és előkészítek neki egy pólót. Kijön köntösben majd, visszamegy és felveszi. Ennyire szégyenlős ellőttem…? Hisz a bátyja vagyok… Hehe… Utána gyorsan én is lezuhanyozom.
Mikor kijövök, csak egy gatyában, már a TV előtt fekszik a fuuton-ban és valami filmet néz. Mellé kucorgom, a hátához, és féloldalasan feküdve, fejemet megtámasztom. Nem nagyon reagált rá, vagy csak nem zavarta, de nézte tovább a tv-t. Én is belemerültem, valami hülye akciófilm volt, de végül is jó volt. Olyan annyira belemerültem, hogy észre se vettem, hogy mind eközben kezeim őt cirógatják. Csak ujjbegyeimmel járkáltam testének minden pontján, de inkább csak arcán és haján állapodott meg ujjam.
Eléggé fáradt lehetek, mert már homályos a kép, amit látok. Ideje aludni. Ayame-ra pillantok, aki szintén félkomás állapotban van. A távirányítót is alig bírja tartani. Óvatosan kiveszem kezéből és kikapcsolom a tv-t.
-Ideje aludni.
-Ühüm – bólint és szembe fordulva velem vackolja be magát. Elnyúlva figyelem egy ideig és cirógatom, arcát majd lejjebb vándorolnak ujjaim nyakára.
-Nahát, eltűnt a nyom. Nem szeretnél még egyet? – kérdezem vigyorogva.
-Idióta – csap fejbe vörösen – Megígérted, hogy nem csinálsz semmit!
-Tudom, tudom, csak szeretem, amikor így elpirulsz. – mosolygom rá, de csak megmakacsolja magát és hátat fordítva fordul el tőlem. Kis sértődős.
Hátához simulok és átkarolom őt. Veheti ezt a gesztust, ahogy akarja mivel bátyként és férfiként is van értelme. Nem érdekel, hogy minek gondolja, most erre vágyom. Karjaimba zárni Őt.
-Szeretlek… - súgom fülébe. Nem tudom, hogy most ez úgy gondolom, hogy húgomként vagy, hogy szerelemből, de most valahogy ki akartam mondani. Később úgyis értelmet nyer majd ez a szó. Azt se tudom, ő minek gondolja… Valójában engem is meglep, hogy ilyeneket mondok és teszek hirtelen… Megváltoztam. Megváltoztatott.
-Én is… - hallom a választ, ami meglep. Rápillantok, de csukott szemel, félig mosolyog. Mint egy angyal… Viszont ezt se tudom, hogy Ő hogy értette… Mindegy…
*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
Reggel én kelek hamarabb. Óvatosan kimászok Ayame háta mögül és elkezdek a konyhában tenni, venni. Megcsinálom a reggelit, de a kis hercegnő még mindig nem akar felébredni. Pedig ideje lenne már. Nah akkor kiváltságos ébresztésben részesítjük a kis hétalvót.
Visszamegyek hozzá és fölé magasodva hajolok nyakához. Nyelvemmel elkezdek játszadozni a puha bőrön, de még semmi reakció. Mhhmm… Vajon mit álmodhat…? Tovább nyalogatom, majd elindulok arca felé, utána vissza nyakához, és bejárom minden szegletét, hosszú nyálcsíkot húzva magam után. Csak mocorogni kezd és halkan mormogni.
-Miki… hagyjál már… - egy kutyanév…?
-Azért nem kéne egy kutyához hasonlítanod… - dörmögöm mély hangon fülébe, érzékien. Mint akire hideg vizet öntöttek volna, úgy pattannak ki szemei, és szegezi rám tekintetét.
-Jó reggelt, hercegnő. – vigyorgom rá kajánul, megnyalva szám szélét.
-Mégis mi a fenét csi… - kezdene bele, de félbe szakítom.
-Csss… - csitítom – Csak még egy kicsit… Egy egészen kicsit… - kérlelem lágy hangon és visszahajolok nyakára újrakezdve a nyalogatást. Remegni kezd, és nem tudom, hogy azért mert fél, vagy mert jól esik neki… Mindenesetre hiányzott… A hangja, a haja, az illata… az íze… Mindene… Tovább folytatom munkámat majd áttérek a csókokra. Végig csókolva a nyakát érzem, ahogy egyre jobban elborít a kába köd. Nem szabad elvesztenem az önkontrollomat, de annyira jó, még ha csak ezt csinálhatom, de a kis nyöszörgő hang, amit kiad… hallani akarom… és még hangosabban… Mikor már majdnem olyanok tennék, amit nem kellene, megállok és szinte harcolva a belső énemmel magasodom felette. Szaggatott mozdulatokkal hajolok el tőle és ülök fel. Nem szabad… még nem… csak akkor, ha ő kér rá és ő is akarja, de ez sose fog bekövetkezni. Szó nélkül felállok és visszamegyek a konyhába.
-Gyere kész a reggeli. – mondom neki, mire engedelmesen leül az asztalhoz és elkezdünk enni. Hosszú csend… és nem utolsó sorba kínos is… Ha visszagondolok, hogy megint elkalandoztam… Ááh…
-Ha jól kislány leszel, elmehetünk sétálni, és ajándékot is kapsz. – mondom neki persze ez egy felvetés vagy meghívás, hogy akar-e jönni és van-e kedve. Az ajándéknak persze virágot szánok neki, nem igazán tudok mást venni így télen, aminek hasznát is venné. Sok kacat… A virágnak meg amúgy is szoktak örülni a lányok… nem…? | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
