-Milyen ajándékra gondolsz? – kíváncsiskodik. Na, na.
-Nyugi, nyugi, nem kell rosszra gondolni. – nyugtatom meg.
-Naaa, de most komolyan! – milyen akaratos…!
-Az, ti-tok. – mondom neki komolyan. Majd megtudod.
-Hjajj, nah mindegy. De hé, nem azt mondtad, hogy hazajössz? – milyen agya van ennek…?
-Azt hittem, elfelejted… - vallom be őszintén… Nincs sok kedvem még visszamenni. De várj csak…! Van egy ötletem…
-Ennyire hülyének nézel? Már mondom, előlem nem menekülsz! Visszaviszlek! Ha akarod, ha nem! – milyen akaratosak vagyunk… És mégis, hogy akarod, drága húgocskám…?
-És ezt mégis hogy akarod kivitelezni? - kérdezem fél mosollyal -Az mondjuk, nem lenne rossz próbálkozás, mint a múltkori. – Mhhmm… Visszagondolni is szép; amikor egy szűz próbál minden gyakorlat nélkül elcsábítani. Ahh… Ahogy kimondom rögtön meg is bánom ezt a kérésemet.
-Hát, legyen! Rajtam ne múljon! – hallom meg a számomra hihetetlennek tűnő mondatot. Ennyire…? Ennyire haza akar vinni…? ILYEN messzire is elmegy?!
Alig hogy végigfuttatom, mit akar, máris ujjait érzem nyakamon. Égető csíkokat húz rajta kínozva „belső énemet”.
-Kérlek Ryuuto-kun, gyere vissza hozzánk… hozzám! – már lefelé kezd haladni…
-A-ayame… ezt nem kéne… - nyögöm erőtlenül… Basszus! Tényleg nem kéne… Persze, ő ezt nyereménynek zsebeli be. Mint valami gyerek. Nem tudod, mit teszel most… Látszik, hogy sose volt férfival semmilyen kapcsolatban… De miért örülök én ennek ennyire…? Annak hogy nem nyúlt senki hozzá, hogy én csókoltam meg először, hogy én hagytam nyomot rajta először, hogy én tudok először ilyenek kiváltani belőle. Szerintem ő se gondolta 4 hónappal ezelőtt, hogy ilyenek fog tenni. Teljesen megrontottam szegényt…
-Naaa Ryuuto, kérlek, ne hagyj el minket… engem! – ujjai már mellkasomat szántják és megszólal bennem a vészcsengő… Itt kell abbahagyni, különben bajok lesznek.
-Ayame, neh… - nem fogomh kibírnhí….
-Kérlek, nem akarok ott lakni, ha te nem vagy ott. – hasam a következő célpont így fel sem fogom, mit is mond nekem… Minden tiszta homály… Kezdem elveszíteni a fejem…
-Ayame elég legyen! Fejezd be! – tisztul ki egy percre fejem, ami épp kapóra jön, és rá tudok parancsolni, de egyik fülén be a másikon ki.
Letámadja ajkaimat, ami az utolsó csepp volt… kész vége… itt a vége…
Mint akiben egy új program futna le. Teljesen beindul a testem…
Megragadom a karjánál fogva, és ölembe rántom. Lovagló póz, hm? Vajon erre is rájött már…? Biztosan, csak is azért nem teszem szóvá, hogy ne piruljon el. Majd lesz más, amitől elfog… Éhesen viszonzom csókját, mint akinek ez lenne az éltető oxigén forrása. Morgok, belesóhajtok a csókba hevességem közben és mindez, még mindig nem tántorította el a kiscsibét. Annyira hiányzott már, kellett az illata, az íze… kell… Már sóvárogtam a csókja után és most először ő csókolt meg… Ez egy jel lenne…? Nem tudom, de most hogy belépett az oroszlán barlangjába, nincs menekvés… Ha ezt akartad megkapod… én figyelmeztettelek. Hirtelen felpattanok az ölemben Ayame-val. Lábait derekam köré vezetem, és ő ösztönösen fonja karjait nyakam köré, hogy hátra ne essen. Mindeközben nem szakítjuk meg a csókot egy pillanatra sem, bár ebben közre játszik az, hogy én nem hagyom, még ha akarná sem, de eddig még nem ellenkezett. A fuuton-hoz cipelem pihe testét, és óvatosan lerakva, megszakítom a csókot.
-Ryuuto… - sóhajtja nevemet, de most mással vagyok elfoglalva. Bár egy ing van rajtam, és ki van gombolva, mégis szinte leszaggatva veszem le, durvára és sietősre fogva.
-Olajat öntöttél a tűzre… - kezdek bele rekedtes hangon. – Most viseld a következményeit.
-Mi… - kezdene bele, de egy durva csókkal beléfojtom a szót, és kezeimmel combján simítok végig. Kezeit mellkasomnak feszíti, próbál eltolni kicsiny erejével, de nekem meg se kottyan. Egy idő után megunom, és kezeimmel lefeszítem a kezét. Lábait szétfeszítve térdelek közé, hogy ne tudja összezárni. Mikor már elég ideig csókoltam, elszakadok duzzadt ajkaitól és egy gyors mozdulattal, megszabadítom pólómtól.
-Ne! – sikkantja, és kezeivel rögtön takarja magát, annak ellenére, hogy fehérnemű azért van rajta. Nem sokáig… Gyengéden terelem feje mellé kezeit, hogy újra lefoghassam, és hogy tökéletes rálátást nyerjek testére. Erősen rángatja kezét, de nem segít… ahhoz túl erős vagyok és ő túl gyenge. Lágyan megcsókolom és ezzel kissé megnyugodva, ernyed el teste.
Kell nekem.
Kívánom.
Szeretem…
Igen, szeretem… szerelemmel… mint egy férfi egy nőt… Végre rájöttem, de nem fogom neki elmondani. Nem akarom. Csak ha ő is így érez… Addig is kihasználom… kisajátítom magamnak, felhasználva azt, hogy a testvére vagyok. Önző leszek, bár azt mondtam, sose fogom ezt tenni, de most mégis… Teljesen megbolondított… Én fogom elkísérni az iskolába, velem fog hazajönni, én fogok elmenni az iskolai ünnepségekre és rendezvényekre legtöbbször, ha apáék nem lesznek itthon! Ami elég gyakori. Ha egyszer is tanácsot kér tőlem, hogy milyen férfit válasszon magának, mindegyik bemutatásánál azt fogom mondani, hogy az illető nem illik hozzá, hogy csak is kizárólag hozzám tartozzon! Nem engedem át senki másnak! Nem! Ő az enyém… örökre…
Önző vagyok…
Megrontottam… De csak nekem tehet ilyet, senki másnak! Nem hagyom, hogy mással is ilyet tegyen! Senki mással nem…! Csak velem…! Remélem…
Önző vagyok…
Nagyon…
-Ryuuto… kérlek… - sóhajtja két csók között. Bár nem kiáltozik és tiltakozik hevesen… inkább kér… kérlelően…
Mint valami villámcsapás cikázik át testem minden pontján, vágytól fűtött hangja, egészen agyamig. Elhajolok tőle, feje mellé ejtem fejemet, eltakarva arcomat. Testem heves remegésbe kezd, ahogy újabb csatát vívok magammal. Nem szabad! Ezt nem! Ezt csak akkor, ha ő kéri… csak, ha kéri… Ettől függetlenül minden elméletemet fenntartom, amit eddig felállítottam és gondoltam. Ő csak is az enyém lehet… Senki másé…
Reszketve engedem el kezét és támasztom meg testem, hogy ne rá nehezedjek.
-Nem szabad… - nem tudom hangomból eltüntetni azt a vágyat, ami eddig vezérelt. – Hiszen ti, lányok, azt az álmot tűzitek ki magtok elé, hogy csak azzal feküdtök le, akit igazán szerettek. Főleg az első alkalomnál, ami különleges nektek. – keserű mosollyal szögezem le magamban a következő mondatot, amit hangosan is elmondok neki. – És gondolom, te nem velem akarod ezt a különleges alkalmat… - így igaz… ismerem ezen, női szokást, mégpedig az osztálytársaktól, de az összes lány ilyen az egyetemen. Hányszor, de hányszor, jöttek oda hozzám, négyszemközt, és kértek meg rá, hogy feküdjek le velük, mert ők különlegesnek tartják az elsőt, és az, velem az lenne. Idióták… Természetesen egyikkel sem feküdtem le. Nem vagyok host, hogy kérésre, feküdjek le másokkal. Annál nagyobb becsületem van.
Újra a szaggatott és lassú mozgás. Nagy nehezen felülök, kissé hátrébb húzódva, tartom be a tisztes távolságot. Persze, előtte még visszaadom rá a pólót.
Egy idő után megragadom a kezét és magam felé rántom, de hevesen tiltakozik. Azt hiszi, újra kezdem… de nem fogom csak… csak…
Mellkasomra tapasztom kezét és csak nézem, ahogy elkerekednek szemei. Igen… Mint ha valami rock koncert lenne a mellkasomban, úgy dübörög a szívem.
-Látod, mit tettél…? – nézek rá és megszorítom kezét bár nem erősen, épp hogy érezze. Ezután lejjebb terelem kacsóját és egy idő után észbe kap hova is és megint el akarná húzni, de nem hagyom. Hagy tudja csak mit művelt… Pontosan lábaim között állapodok, meg ős pedig mélyen elpirulva fordítja el fejét. Igen, igen… érzi… Érzi a sátrat, amit ő állított… hogy mennyire kívánom…
Hosszú csend után, lehajtott fejjel, keserű hangon kezdek bele mondókámba, közben szabad utat hagyva kezének:
-Bár nem ez a legmegfelelőbb pillanat, és meg vagyok bizonyosodva róla, hogy rögtön visszautasítanál, de még az elején, hogy haza akartál vinni, fogalmazódott meg bennem valami. Nem sok kedvem van visszamenni ezért – itt rápillantok – Miért nem jössz ide te...? Költözz hozzám…! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
