Nem nagyon figyelek oda, de a házasság szóra felkapom a fejem. Megismétlem:Hogy miii? Ez nem lehet igaz…Továbbra is csak ülök a székemen, egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, vagy bármi mást csinálni. Házasság…a házasság egyet jelent az új apával…nem…ez nem történhet meg…
-Gratulálok- hallom a mellettem ülő fiú kimért hangját, majd látom, hogy Kiyotaka-san megkönnyebbülten felsóhajt. Anya pedig még mindig rám néz, de mikor látja, hogy nem mondok semmit, kezdi felvenni aggódó arckifejezését.
-Nem…-mondom halkan. Anya arca még aggódóbbá válik.
-Aya…?-kérdi bizonytalanul.
-Nem…nem…nem nem nem nem!!!-kezdem halkan, de a végén már érzem, hogy kiabálok.
-Kicsim…-próbálkozik anya, de én felpattanok az asztaltól, kiabálva beléfojtom a szót.
-Nem, ez nem lehet igaz! Mondd, hogy ez csak egy vicc! Kérlek, mondd hogy ez csak egy rossz vicc!-mikor nem szólal meg, kétségbeesetten, a sírás küszöbén állva folytatom-Hogy teheted ezt? Hogy teheted?! Hiszen csak nemrég történt, hogy apa…-itt elcsuklik hangom, és kapok egy értetlen arckifejezést a férfiaktól, de most ez érdekel a legkevésbé. –Ezt nem csinálhatod!
-Aya, nyugodj meg kérlek!-próbál csitítani-Kérlek, hallgass meg!
-Nem, nem akarom hallani! Haggy békén!- kiabálok rá, majd kirohanok az étkezőből egyenesen a bejárati ajtó felé.
-Ayame hová mész?-rohan utánam anyám.
-El-kiabálok dühösen, sírva, és nem törődve azzal, hogy most csak egy szoknya, egy hosszú ujjú és egy rögtönözve felkapott papucs van rajtam, nem törődve a hozzám siető anyámmal, vagy a Hanazawa családdal kirontok az ajtón egyenesen a hóesésbe, és nem nézve merre, futok, futok, és futok. Remélem soha nem talál rám senki…
Futok, futok, és még mindig futok. De most pontosan hol is vagyok? Körbenézek és meglepődve állapítom meg, hogy a parkba értem. Hm, fura…mindig is ez volt az egyik kedvenc helyem, úgy tűnik még akkor is itt kötök ki, ha igazából sehova sem megyek. Leülök egy padra, miután leseprem róla a havat, és az alig 10 perce történteken gondolkodok. Ezt nem tudom elhinni! Mindig is azt gondoltam, hogy miután apa elment, anya senkit nem lesz képes már úgy szeretni mint őt. Azt hittem ismerem, hogy mindent tudok róla…hehh…úgy tűnik tévedtem. Nem mondta el, hogy van valakije, pedig én úgy tudtam mindig mindent megosztunk egymással. Ismét csak tévedtem.
-Hapci.
Ez aztán tényleg remek…sikerült megfáznom. Nem volt túl jó ötlet, hogy kabát nélkül jöttem el. Viszont ott nem bírtam volna ottmaradni…még nem…
-Hapci.
Eh, ez nagyon jó. Azt hiszem ideje indulni. Nem haza, nem tervezem még egy darabig, hogy visszamegyek. Már állnék is fel a padról, mikor megérzem hogy valaki rám terít egy kabátot, rám ad egy sapkát és sálat. Hm, ennek olyan illata an mint nekem…Na ne! Anya utánam jött? Ijedten nézek fel, és könnyeimen keresztül meglátom Ryuuto-t. Még egy kis ideig figyelem, majd elfordítom tekintetem, és próbálom magam megnyugtatni. Nem akarok előtte sírni. Igazából apa halála óta nem sírtam még senki előtt, csak a szobám magányában…
-Tudom, mit érzel…-kezd bele hirtelen mondandójába. Oh peeersze, ilyenkor mindenki tudja, mit érez a másik. Már épp nyitnám szólásra a szám, mikor meggondolom magam. Nem fogom pazarolni az energiámat az egyik okra, aki miatt ilyen állapotba kerültem.-Mielőtt azt mondanád, hogy, dehogy tudom, csak megemlítem, én is elvesztettem a másik családtagomat. Édesanyám 6 éves koromban halt meg. Autóbalesetben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
