Mi? Az édesanyja…meghalt? Nem mondok semmit, csak óvatosan rápillantok, amit úgy látom, ő nem vett észre. Arra számítottam, hogy valamit majd le tudok olvasni arcáról, de semmi. Ezek szerint komolyan beszélt. Ezt nem értem. Neki vajon nem hiányzik az anyja? Hisz olyan könnyedén elfogadta a tényt, hogy az apja újraházasodik. Mondjuk, akkor neki se lehet könnyű. Ráadásul ő még kisebb volt,mint én, mikor elvesztette őt. Hm..Talán nekem se kellett volna olyan keményen viselkednem anyával. Ő is megérdemli a boldogságot, ennyi év szenvedés után. De…azért akkor is elmondhatta volna.
-Ha- hapci.
Már megint… Ryuuto rám néz, és közömbös, érdektelen hangon ezt mondja:
-Mennünk kéne, már így is megfáztál.
Nah, remek…Anya újraházasodik, kapok egy új apát, és bónusznak jöhet egy bunkó báty is…ilyen az én formám. Bosszúsan rá nézek, de nem mondok neki semmit.
-Ayame, haza kell mennünk, beteg leszel.-ismétli ugyanazon a hangon.
-Nem akarok-mondom neki alig hallhatóan, majd hangosabban folytatom- Nem akarok hazamenni. Ha neked mehetnéked van, menny nyugodtan!
-Nem megyek-jelenti ki olyan semmilyen hangon- Nélküled nem.
Megforgatom a szemem. Nah, ha azt várja hogy most meghat, hát nagyon téved. Fogja magát és leül mellém a padra.
-Hapci.
Nekem annyi.Hogy én 2 hétig fogom nyomni az ágyat az tuti.
-Ayame, mennünk kéne.-most csak halucinálok , vagy tényleg hallom az aggódást a hangjában? Bár miért is aggódna…úgyse érdeklek senkit…még a saját anyám se jött megkeresni. Ha Ryuuto tény leg olyan rideg, mint amilyennek látszik, akkor… Hirtelen fordulok oda hozzá, mire kíváncsian rám néz.
-Miért te jöttél engem megkeresni?
-Jobban szeretted volna látni édesanyádat ugyanígy, szinte semmiben, kirohanni utánad? Vagy azt szeretted volna, hogy ugyanúgy járjon, mint édesapád 4 éve? Tudod elég vonzó egy síró nő, ilyen későn….
Ebben igaza van. Belehalnék, ha anya úgyan úgy járna mint apa. Várjunk csak…én nem mondtam mi történt vele, akkor meg…
-Honnan tudsz te arról…?-kérdezem kisé felháborodva.
-Rika mondta. Nah álljunk csak meg egy percre! Mióta hívod te Rika-nak az anyámat?!
-Áhh értem… Úgy látszik elég közel kerültetek egymáshoz, hogy így hívod…-hangomból csak úgy süt a féltékenység,már bánom is, hogy megszólaltam.
-Nem kéne ennyire makacsnak lenned. Legalább megpróbálhatnál egy kicsit együtt érezni velük… Szerinted most mit érezhetnek?-mondja megrovón.
Hogy mi? Ők hogy éreznek? Jellemző, mindig csak más, velem meg senki sem törődik…
-Én legyek megértőbb?! Csak úgy beállítotok és rá 10 percre megtudom, hogy az állítólagos apám és bátyám áll előttem!
-Ennyire rossz bátyó lennék? Talán nem nézek ki jól?
Ez meg hogy jön ide?! Hogy meri…?!
-N-Nem ez a lényeg!-kezdem, és érzem, hogy elpirulok…remek-– Arra akartam kilyukadni, hogy ők is megérthetőbbek lehetnének velem… Főleg anya… Azt hittem mindent tudok róla, hogy mindent elmond, de így, ez után, hogy bízhatnék benne…?-mondom komoly hangon.
-Én megpróbálom Rika-t elfogadni anyámnak, még ha ő nem is az, de egy esélyt megérdemel. Ez nem esik neked jól? Szerinted nekem milyen hogy az apámat, de még engem is, így elutasítasz…?
Ezekre a kérdésekre nem válaszolok, ugyanis félek a válaszoktól…
-Nah mindegy.-pattan fel hirtelen, mire kíváncsian rá emelem tekintetem. – Most hazamegyünk…Hime-san.
H-Hime-san? És mi volt ez a furcsa hangsúly? Valami azt súgja, nem akarom megtudni, de mégis rákérdezek.
Egyszerre csak előttem terem, és ölbe kap.
-Mi-Mit csinálsz?! Tegyél le! Nem hallod?! Azonnal tegyél le!!-de nem tesz…És így indul el velem a házunkhoz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
