Nem kicsit sokkol, mikor azt mondja nyugodtam mehetek. Hogy mi van? Visszakérdezek párszor, ő meg egyre türelmetlenebb. Hát jó, ha ennyire azt akarja, hogy egyedül hagyjam Naomival..! Dühösen, és sértetten állok fel, majd követem Daisuke-t. Táncolni kezdünk, de agyam máshol jár, teljesen gépiesen mozgok. Tánc közben gondolkodok. Természetesen Ryuuto-ról. Hogy lehet ekkora…ekkora…!!! Ááá, már nem is érdekel!
Az este gyorsan eltelik. Életem egyik legrosszabb estéje… Köszi, Ryuuto...! A kocsiban egy szót sem szólunk egymáshoz, csak bámulok ki az ablakon.
Mikor megérkezünk a szobánkhoz megkönnyebbülök. Aztán, mikor belépek meglepődök. Nagyon meglepődök.
-Hát ez?
-Jah hogy ez… Csak meglepetés lett volna…-válaszol ridegen.
-Hát… eléggé meglepett… de.. hogy..?-mondom szaggatottan.
-Arra gondoltam haragudni fogsz, mert nem szóltam, hogy nem kettesben leszünk. Én is csak reggel tudtam a változásról, de nem volt időm szólni. Gondoltam, valahogy csak meg leszünk, és este itt elütjük az időt. Pezsgőzünk, táncolunk az erkélyen stb…-mondja.
Annyira meg vagyok illetődve, hogy meg se tudok szólalni. Ezt mind miattam csinálta…? Jajj Ryuuto! Ámulatomból hirtelen riadok fel, mikor meghallom mondanivalóját.
-Kivettem a szomszéd szobát. Ha gondolod, aludhatsz ott, vagy itt is maradhatsz…
Miiii? Ezt…ezt komolyan mondja?! Gyorsan felkapok egy táskát, amiben ruhák vannak (legalább is nagyon remélem), és már el is rohanok. Benyitok a mellettünk lévő szobába, és az tényleg üres. Egyedül vagyok…
~*~
Nem tudok aludni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Egész éjjel csak sírok, és gondolkodok. Hogy tehette…? Hogy lehet ennyire kegyetlen? Azt hittem, tényleg szeret, hogy fontos vagyok neki, erre ő…! Hát tessék, ennyit erről! Mikor elmondta, hogy kivette ezt a szobát, mérhetetlen dühöt, keserűséget, elkeseredettséget éreztem. Csak azért rohantam ki olyan gyorsan lakosztályunkból, hogy ne lássa, ahogy sírok. Most, órákkal az egész után nem érzek mást, csak teljes ürességet. Könnyeim hangtalanul folynak arcomon, meg sem kísérem már visszafojtani őket. Hogy lehettem ennyire naiv? Hogy hihettem, hogy valóban szeret?!
Elmélkedésemből csak egy hatalmas villámlás zökkent ki. Hát, ez remek. Itt az est csúcspontja! És milyen jó, hogy félek az ilyen viharoktól…! Sokáig harcol bennem a szomorúság a félelemmel, mígnem utóbbi győz. Megszületik bennem a döntés. Itt toporgok az ajtó előtt, az ő ajtaja előtt, majd kopogok, s bemegyek. Odamegyek az ágyhoz, mire Ryuuto magához ránt.
-Sajnálom…-mondja, s megölel. Szorosan bújok hozzá, élvezem, hogy vele lehetek.
Hirtelen tör rám a felismerés. Mégis mit csinálok?! Itt ölelem azt, aki olyan kegyetlenül, konkrétan kidobott a közös szobánkból. Elhúzódok tőle, ő pedig fájdalmas arccal néz rám. Mi a…?! Erre megint majdnem elsírom magam.
-Kérlek, ne!-mondom elcsukló hangon.
-Mit ne?-kérdez vissza kicsit értetlenül.
-Ne vágj ilyen képet, még a végén bedőlök neki…megint…-erre még értetlenebbül néz.
-Mégis miről beszélsz?
-Tudod, én egész este azt hittem, fáj neked, mikor Daisuke úgy…rám mozdult…igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá. Azt hittem, rosszul esik neked, hogy megpróbál elbűvölni. Akkor jöttem, rá, mekkorát tévedtem, mikor elküldtél vele táncolni. Vicces, hogy csak akkor esett le, hogy egyáltalán nem érdekellek…- mondandóm végét már csak suttogom. Nem is vagyok benne biztos, hogy hallotta az utolsó szavakat. Percekig ülünk némán, míg végül ismét én szólalok meg .- Elnézést kérek, hogy zavartalak .- állnék fel, hogy elmehessek, de nem enged. –Ryuuto…?- szólalok meg bizonytalanul.
-Te…te azt hitted, hogy nem szeretlek?!-kérdi egyszerre hitetlenkedve, megkönnyebbülve, és kicsit bosszankodva. – Te jó ég, micsoda egy idióta vagyok…!- most rajtam a sor, hogy értetlenkedjek. – Én hittem azt, hogy te nem szeretsz!- elkerekedett szemekkel nézek rá. – Azt hittem, az egész csak álca…mikor jött Daisuke…meg, ahogy elpirultál…aztán elmentetek táncolni…- hadarva beszél össze vissza.
-Hogy mi???- kérdem zavarodottan.
-Jajj, Ayame, én akkora egy idióta vagyok!
-Ebben látod egyetértünk! Bár, én jelen pillanatban más jelzőkkel is illetnélek!
-Mondd csak, meg tudsz nekem bocsátani?- kérdi reménykedve.
-???
-Tudod, azt hittem, nem szeretsz engem. Hogy félreértelmeztem a jeleket. Jajj, olyan hülye voltam!-na, erre, most mit mondhatnék? Megpróbálok felállni, de újra vissza húz.- Ne, kérlek ne menj el!- kéri szinte kétségbeesetten.
-Ööö izé…csak a fürdőbe indultam. Gondolkodnom kell. Nem szököm el, megígérem…-mondom, majd megszorítom kezét, aztán belibbenek a fürdőbe, az ajtót magamra zárom. Van min gondolkodnom…
~*~
Percekkel később lépek ki a biztonságot nyújtó fürdőszobából. Igaz, nem sok mindent értettem abból, amit Ryuuto mondott, de annyi átjött, hogy ez egy totáli félreértés. Mérlegeltem a lehetőségeket, a tényeket, az érzéseimet. Aztán döntöttem… Visszalépkedek az ágyhoz és leülök.
-Tehát..-kezdek bele.- Lenne egy kérdésem. Légy szíves, ne hazudj. Szóval… Szeretsz te engem?
-Mindennél jobban! - vágja rá azonnal. Erre kicsit elpirulok. - És mond csak… meg tudsz nekem bocsátani?- kérdi.
-Igen. – mondom.
-És…te is szeretsz?- hangja teli van reménnyel.
-Ez kérdés volt valaha is? - kérdem sírós hangon. Megkönnyebbülve ölel magához, majd megcsókol. Mmm, ez hiányzott. - De ez nem változtat azon, hogy idióta vagy. – közlöm mosolyogva.
-Eh tudom. - mondja, majd újra megcsókol, aztán lejjebb halad, nyakam felé kalandozik. - Szeretlek! - mondja, mikor már nyakamon jár. - Szeretlek…szeretlek…szeretlek. – ismételgeti két csók között. Megölelem, szorosan magamhoz húzom, ő pedig visszaölel.
-Én is! Te Ryuuto…--csak egy morranással jelzi, hogy figyel, bármilyen más válaszadáshoz túl elfoglalt. Még mindig a nyakammal… – Mire készültél te ennyi virággal meg gyertyával?- kérdem kíváncsian. Szinte tűkön ülök, hogy megtudjam a választ. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
