Elhúzódik tőlem, amit fájdalmasan veszek. Lehet, hogy már túl késő…? Eldöntötte, hogy itt a vége és ennyi?
-Kérlek,ne…! – szólal meg sírós hangon.
-Mit ne…? – kérdezem lágyan, mégis kérdőn.
-Ne vágj ilyen képet, még a végén bedőlök neki…megint… - öööö… Mi? Nem igazán értem. Megint? Bedőlni? Minek?
-Mégis… miről beszélsz? – kérdezek rá.
-Tudod, én egész este azt hittem, fáj neked, mikor Daisuke úgy…rám mozdult…igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá. Azt hittem, rosszul esik neked, hogy megpróbál elbűvölni. Akkor jöttem, rá, mekkorát tévedtem, mikor elküldtél vele táncolni. Vicces, hogy csak akkor esett le, hogy egyáltalán nem érdekellek… - EEEEEHHH??? Szóval akkor jól félreértettük egymást… Nagyon! - Elnézést kérek, hogy zavartalak – állna fel, de nem engedem. - Ryuuto…?
Végül nagyjából tisztázzuk a helyzetet, vagyis mindketten elmondjuk a saját, észlelt jeleket, amik teljesen eltérőek az érzéseinktől. Ezután még mindig el akar menni, de visszahúzom.
-Kérlek, ne menj! – húzom vissza.
-Ööö izé…csak a fürdőbe indultam. Gondolkodnom kell. Nem szököm el, megígérem… - szorítja meg kezemet majd el is megy.
Miért érzem úgy, hogy megint csak játszik? Kicsit aggaszt, hogy neki minden, kicsivel nagyobb, döntéshez gondolkodnia kell. Nekem bezzeg rögtön mindenre pontos, érthető, választ kell adnom…
Kis idő múlva meg jelen és leül mellém az ágyra.
-Tehát.. Lenne egy kérdésem. Légy szíves, ne hazudj. Szóval… Szeretsz te engem?
-Mindennél jobban! – vágom rá azonnal. Ilyen hülye kérdést! De talán túl hamar vágtam rá. - És mond csak… meg tudsz nekem bocsátani?
-Igen. – örülök… nagyon…
-És…te is szeretsz? – kérdezem.
-Ez kérdés volt valaha is? – szorosan magamhoz ölelem és megcsókolom. Hiányoztak már az ajkai… Nagyon… - De ez nem változtat azon, hogy idióta vagy.
-Eh… Tudom… - mondom beletörődve. Elkezdek lejjebb haladni arcánál. Mindenhol megcsókolom állánál, nyakánál… - Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek! – ismételgetem két csók között.
-Én is! Te Ryuuto… - szorosan megölel és viszonzom ölelését közben morogva jelzem, hogy még észnél vagyok. - Mire készültél te ennyi virággal meg gyertyával?.
-Már mondtam… - nyögöm nehezen. Miért nem marad csendben… Szeretném élvezni, de így nem tudom… - Eleinte engesztelésképp csináltam. Mivel tudtam, hogy nem lehetünk édes kettesben, így ezzel akartam kompenzálni este.
-És most…? – kérdezi félve. Gondoltam, hogy nem hagyja szó nélkül.
-Most? Elcsábítani – nézek fel szemeiben és mélyen fogságban tartom. Látom megjelenni halványan a pírt az arcán és rögtön lecsapok ajkaira. Lágyan, mégis erőteljesen csókolom, és lassan ledöntöm az ágyra. Fölé magasodom, a csókot meg nem szakítva. – Szerinted sikerülni fog…? – szakadok el ajkaitól és ajkaimmal elkezdem simogatni arcát, mindenhol.
-N-Nem tudom. - nyöszörgi. Felsője alá nyúlva kezemmel hátát kezdem el cirógatni. Milyen puha bőre van…Mrr…
-Akkor ki tudja?
-Ne-Nem tu-tudom… - érzem, ahogy remeg a teste és csak kissé elmosolyodva nyugtázom, hogy nem akarja. Szerintem. Elhúzódok tőle és méregetve cirógatom arcát.
-Most megúsztad, de ne hidd, hogy örökké várni fogok… míg a halál el nem választ…. – mosolyodom el halványan. Nem tudom értette-e a célzást, de még temérdek ideje lesz felfogni. – Aludni is kéne, ha holnap megyek tárgyalásra… - Elterülök mellette, majd magamhoz vonva betakarom mindkettőnket, és nyugtatóan simogatni kezdem hátát. Gondoltam, hogy nem igen szereti a vihart, és ahogy még egyszer, nagyot villámlik és dörög, megrázkódik alattam.
-Csss… Nincs semmi baj… Itt vagyok… Mindig itt leszek… - csitítom és nyugtatom simogatás közben. Egy idő után érzem, ahogy teste fel-le mozog, ütemesen, és hallom szuszogását. Elaludt… Homlokon csókolom majd követem én is.
*-*-*-*-*
Reggel hamarabb kelek. Nem csak azért, mert mostanság alapból így vagyok beállítva, hanem mert a kis tervemhez muszáj, hogy én keljek fel először. Már előre megrendeltem a reggelit, amit fel is hoznak. Visszamászok az ágyra és lágyan elkezdem csókolgatni Ayame-t. Csak nyöszörög, de semmi… Naaaaa… Szájon csókolom, amitől rögtön kipattannak szemei.
-Ryu-Ryuuto…?!
-Nah végre. Azt hittem sose ébredsz fel, Csipkerózsika. – odahúzom a tálcát, ami telis tele van finomságokkal, míg ő felül.
-Nem azt mondtad, hogy tárgyalásod van? – kérdezi komás hangon és megdörzsöli szemeit.
-De – vágom rá egyszerűen.
-Hm?! – kipattannak szemei – Apa nem lesz mérges?
-Dehogynem. Már biztos pattog. – válaszolom vállat vonva.
-Ryuuto! – szól rám figyelmeztetően.
-Jól van na. Olyan nagy baj hogy azzal akarok lenni, akit szeretek?
-De nem hanyagolhatod el a munkád!
-Milyen munka…? Csak segítek, amolyan beletanulás. – szúrok villámra egy étel darabot – és most csend – mielőtt megszólalhatna, rögtön beirányítom a szájába, amit kénytelen megrágni.
-Ez… Finom… - halványan elmosolyodom, ezen a reakción majd egy epret szúrok a villára. – Kyaa! Eper! – gondoltam, hogy szereti az édes dolgokat. Újra szájához irányítom evőeszközömet és bekapja a rajta lévő gyümölcsöt. Most a rántottából szúrok egy kicsit a villára, de mikor szája elé tartom csak tettetett duzzogással válaszol.
-Tudok egyedül is enni. Miért nem ehetek egyedül?
-Mert nem engedem. Vagy inkább adjam szájból szájba?
-Nem kell! Jól van értettem! – elkuncogom magam ezen. – De mit akarsz egésznap csinálni?
-Örülök, hogy megkérdezted. Elviszlek a belvárosba, a vásár központba. Mindent én állok, úgyhogy, ha valamit szem-szád megkíván, nyugodtan szólj! |