Szarakodott a word ezért több ilyen fekete szegély van mint kellene -.- Gomen
Megérkezve lakóhelyünkhöz, elégedetten látom, hogy Aya-nak tetszik a hely. Elképedve néz körül és élvezi a hatalmas tereket, és az értékes tárgyakat. Két szobába pakoltattam be a cuccunkat, a biztonság kedvéért. Még egy-két telefont elrendezek és szabad a hetem. Végre! Ahogy visszaérek Aya már mélyen alszik. Milyen kis aranyos.
Én közbe leülök egy kis asztalhoz és egy pohár whisky-t töltve, kortyolgatok. Elmélyedve tekintek ki a kitárt erkélyajtón túlra. A végtelennek tűnő part és óceán… Megnyugtató látvány.
Fel sem fogom, mennyi idő eltelik, annyira belemélyedek gondolataimba. Csak egy hirtelen ajtócsapódás riaszt fel, amire Ayame is felébred.
-Oh bocsáss meg, nem akartalak felkelteni! Csak a huzat…. – kezdek bele.
-Semmi baj – nyugtat meg Aya – Mennyi az idő?
-19.47 – válaszolom rögtön. Idióta elég lett volna kerekíteni! Annyira izgatott vagyok… és feszült. Nem tudok mit kezdeni a szorongásommal, hogy életem egy nagy, sorsdöntő lépésére készülök és azzal, aki itt van előttem. Elképedve észleli, hogy mennyit aludt, majd gyorsan a zuhanyzóba sietve elviharzik. Egy nagyot nyelek, majd gyorsan lehúzom a poharam tartalmát és újra töltök. Nem tudok mit kezdeni magammal… Izgulok… Mi van, ha majd visszautasít? Mi van azzal a tervemmel, hogy itt fekszek le vele? Mi lesz, ha megint eltaszít? Talán nem kellek majd neki, vagy félreérti, és azt hiszi, csak kihasználom vagy… nem tudom… Gyorsan lehúzom újból a poharam tartalmát… Ez még párszor megismétlem… Szinte remeg a kezem… hogy fogom kibírni ezt a hetet, ha már az első napon megtorpanok?
Mint valami gyerek… Úgy viselkedem, mint egy taknyos… szégyen… De mégsem tudok ura lenni a helyzetnek.
Az „üdítőm” meg is teszi a hatását. Kissé ködös gondolatokkal szinte semmi értelmes mondatot nem tudok alkotni… Nem tudok rendesen gondolkodni se… Hát akkor hagyjuk is ezt mára.
Hirtelen Ayame elsuhan előttem egy szál törölközőben… Törölközőben! Rögtön egy értelmes gondolat, mozdulatsor fogalmazódik meg bennem. Teljesen beindulva hátához simulva ölelem át és fülébe suttogok:
-Meg akarsz őrjíteni? – búgom neki lágyan és nem cicózok tovább, megcsókolom. Vadul, követelőzően. Kell nekem… mégpedig most! Az ágyhoz vonszolom, rögtön eldöntöm rajta és rámászva csókolgatom, nyalogatom, mindent csinálok. Kívánom… nagyon.
-Ryuuto… - nyögi, de nem figyelek rá. Még vagy kétszer figyelmeztet, majd már kiabál. – Hagyd abba!
-Elegem van! Felveszel valami vadító ruhát, aztán mikor közeledek, elutasítasz. Most pedig ki jössz így, szinte semmiben, csak azért, hogy kínozz! Aztán meg jó szüzikéhez méltóan ellenkezel!
-Ryuuto mi baj…?
-Halgass! Gyere inkább ide, és adj egy csókot! – nem bírok várni. Inkább élvezzük az éjszakát! - Vagy még ahhoz is, túl ártatlan vagy?
-Ryuuto…
-De az is lehet, hogy igazából már rég nem vagy szűz, csak engem akarsz kínozni. Talán minden jött-menttel ágyba bújsz, csak velem vagy ilyen – egyre közelebb megyek, de elhúzódik, majd elfut. Nah abból nem eszel cicám. Utána iramodok, de bezárja előttem az ajtót, mire odatámolygok. A francba!
-Na, ne csináld, engedj be, játszunk kicsit! – hívogatom.
-Menj el! – kiáltja sírva. Dörömbölök egy sort, majd az ajtónak támaszkodom… Elszúrtam… Nagyon…
Egy székhez bicegek, majd hogy nem húszszor elesek, de a végén csak összejön. Előveszem a kis dobozkát, nézem egy ideig elmerülve majd karjaimra borulva elönt a zokogás…
*-*-*-*
Aahhh…. Mennyi az idő…? Fáj a fejem. Mi történt…? Milyen nap van…? Fáj a fejem…..
A legaggasztóbb és legfontosabb, hogy Aya merre van? Sehol sem találom. Egy kettőre kiszökik szememből az álmosság, fejemből a másnaposság. Az utolsószobába akarnék bemenni, de be van zárva az ajtó. Kopogok, de semmi.
-Aya, itt vagy? – de semmi válasz. Az istenit, ez egyre jobban idegesít! Mi van, ha valami történt vele és ott fekszik ájultan.. Gyorsan be kell jutnom. Egy kettőre megoldom és már bent is vagyok.
-Aya, hát itt vagy! Úgy aggódtam, nem tudtam, hova lettél. Tűvé tettem az egész házat, és… - futok felé de hangjától megtorpanok.
-Ne! Ne gyere közelebb! Maradj ott ahol vagy! – mi a… mi történt? Miért sír? Miért ne mehetnék oda? Mi van?!
-Aya…
-Ne! Csak… maradj, ott…azaz nem is… menj ki! – meg se tudok nyikkanni, máris rám ordibál még jobban. - Kifelé!!! – megijedve rohanok ki. Ezt meg mi lelte? Mi történhetett? Úristen… Mit tettem…?
*-*-*-*-*-*
Egész nap azon agyalok mit tettem… vagy mit nem tettem? Tudtommal nem most van a szülinapja, se névnapja, semmilyen ünnep nincs… Akkor miért borulhatott ki ennyire? Nem bírom…!
Az ajtóhoz lépkedek és félve bekopogok. Résnyire nyitva ajtót kikukkant.
-Ayame… bejöhetek? – kérdezem, félve mire beenged nagy nehezen, de rögtön hadarva letámadom – Ayame, mi a baj? Miért félsz tőlem ennyire?
-Nem emlékszel semmire?
-Nem…mi…? Mi történt? Csináltam valamit?
-Nem…de majdnem… Meg-…megtennéd, hogy beviszel egy városba?
-Persze… de mit…?
-Ne beszéljünk erről, jó?
-Jó… - nem tudok mit tenni… ha nem mondja el, akkor nem… majd megpróbálom később kiszedni belőle. Hátha elmondja…
*-*-*-*
Némán gyalogolunk egymás mellett… Mi történhetett? Csak ezen agyalok… Nem tudok semmit sem…
-Ayame, kérlek, mond el…
-Ne. Beszéljünk. Erről. – zárja le a témát. Nem is törődik azzal, hogy talán én is szeretném tudni? Ha nem tudom, nem tudok segíteni. Makacsul elmasíroz mellettem és előre tőr. Nem néz sehova csak előre…
Ezután gyorsan pörögnek az események… Mint egy felgyorsított felvétel…
-Ayame!!! – ki sem bírom mondani, inkább gyorsan odarohanok, és ránehezedve lököm el magammal együtt.
Nehéznek érzem a testem… Ég… mintha tűzbe dobtak volna… Pár hangfoszlány… Sikoltás… Kiabálás…
Teljes sötétség…..
*-*-*-*
Csak futok és futok, de nem érem el… Nem érem el Őt… Azt akit szeretek… Ayame… Teljes sötétség csak ő pompázik színekben. Nevet… mégis fut… Nem tudom utolérni…
Aztán hirtelen… hirtelen…
-Ayame! – riadva ébredek fel. Verejtékben úszik a testem és a légzésem is gyors. Csak egy álom volt… nyugtázom magamban. De hol vagyok? Kórház? Hogyan… Alig hogy belegondolok, minden tisztázódik előttem… Ayame-t majdnem elütötte egy autó és én meg ellöktem onnan… de azután semmi…
-Látom felébredt – köszönt egy fehér köpenyes férfi.
-Hol van Ayame?! – ez az egyetlen dolog, ami foglalkoztat.
-A szomszéd… - be sem bírja fejezni a fazon máris, rohanok át a megjelölt szobába.
-Hála az égnek… - nyugszom meg kissé, mikor meglátom Aya-t békésen aludva.
-Tudja, hogy majdnem meghalhattak volna?! – jön mögülem az előbbi fazon kioktató hangja – és akkor lőttek volna a leánykérésnek!
-Honnan…? – fordulok felé, de csak egy kis dobozt nyom a kezembe.
-Ezt találtuk magánál, gondolom nem csak úgy vette… - Igaz is… Mindig magamnál tartom, várva a megfelelő pillanatot…
Még pár információt közöl az orvos, majd fogok egy széket és odahúzom Aya ágya mellé. Csak az arcát figyelem… Milyen békés… nem úgy, mint mikor a szállodában voltunk… Mi történhetett…? Mit tettem…? Megöl ez a tudatlanság…
Halk nyöszörgésre leszek figyelmes. Aya ébredezik majd lassan ki is nyitja szemeit.
-Ryuuto…? Hol vagyunk?
-Ayame! – szorítom magamhoz. – Sajnálom! Annyira sajnálom! Majdnem meghaltál miattam! De szerencsére egyikünknek sincs nagyobb baja, így már ma elhagyhatjuk a kórházat. Visszamegyünk a szállodába és mindent megbeszélünk, jó? Nincs több titok, rendben? – hadarom közben pedig hangom az izgatottságot és kétségbeesést egyaránt tükrözi. Sejtem mit tettem… aminek megvan a következménye. Tisztáznom kell mindent. Muszáj… És vállalnom kell, a következményeit is.
Szegény Aya, ahhoz képest mennyire össze-visszán hadartam mindent felfogott abból, amit mondtam… Ahogy összepakoltunk elindultunk vissza a szállásra. Oda úton nem történt semmi… szó szerint… semmi érintés, kézfogás, szemkontaktus, beszéd… Némán egymás mellett baktattunk vissza…
Belépve a nagy luxus lakosztályba, már nem éreztem szórakoztatónak, se megnyugtatónak… Valahogy már undorodtam tőle… Itt tettem meg… Ebben a szobában…
-Beszélnünk kell… - kezdek bele hirtelen, mire összerezzen. Keserves mosoly ül ki arcomra… Tudtam… Ez is csak az bizonyítja, hogy megtettem… - Tudom nincs szó a tettemre, de mégis… sajnálom. Most már tudom, hogy miért voltál ilyen az elmúlt napokban. Az előbbi reakciód is azt bizonyítja… És vállalom a felelősséget mindenért… Nagyon sajnálom elvettem tőled azt, ami a legbecsesebb volt a számodra… Sajnálom. Nyugodtan jelents fel, nem fogok ügyvédet fogadni, vállalom a tetteimért a büntetést. Ha esetleg terhes lennél, minden megélhetési lehetőséget biztosítok nektek, legfőképp azt, hogy eltűnök az életedből. Most már tiszta minden… Megerőszakoltalak, igaz? – nem tudok a szemébe nézni… nem… nincs mentség… Nem szól egy szót sem… Biztos minden igaz… ezután csak hadarok mindent.. Azt se tudom, mit mondok, csak össze-vissza zagyválom, valójában ugyanazt, amit már elmondtam. Annyira el akarom rejteni a rémületemet és a sírás határi hangomat, hogy csak egyre jobban mondogatom, hogy sajnálom újra és újra elismétlem a vétkemet…
Elindulva az erkély felé próbálok lehiggadni a friss levegő hatására, de közben kiesik a kisdobozka a zsebemből.
-Az mi? – kérdezi Ayame
-Semmi…- nyögöm ki nehezen és rögtön felkapom a földről.
-Mi az? – kérdezi kissé türelmetlenül.
-Mondom, hogy nem számít!
-Nem te mondtad, hogy nincsenek titkok?! – látom a szemeiben, hogy könnyekkel küszköd…
-Ez… ez egy… jegygyűrű…
-M-Mi…?
-Arra gondoltam, eljövünk ide pihenni, meg minden, aztán az utolsó napokban a tetőpont egy leánykéréssel tökéletes lesz… De mindent tönkretettem… Téged is… Annyira önző voltam, hogy nem foglalkoztam semmivel. Meg akartam kérni a kezedet, hogy légy a feleségem… tudom, hogy egyébként sem egyeztél volna bele, nem hogy így, de rá akartalak venni, hogy nem muszáj most rögtön egybekelni, megvárjuk, míg elvégezzük a sulikat és elég akkor összeköltözni és így tovább… de… - és itt újra elkezdem hánytorgatni a vétkeimet és hadarok össze vissza. Érzem, ahogy ég a belsőm, és ahogy könnyek szöknek szemembe, de még hangommal igen jól leplezem, és háttal úgyse veszi észre…
-Befognád végre?! Ne játszd itt a Sherlock Holmes-ot! Nem állj jól! Különben is! Ne hisztizz, mint valami elkényeztetett ficsúr! Egyszer végre hallgass már végig, ne pedig csak azt nézd, amit TE látsz!! – döbbenten fordulok meg… Sose láttam Aya-t ennyire kikelni… Döbbenetemet nem is leplezve huppanok le az első dologra, ami seggem alá akad. Ne tudom hogy az szék-e vagy csak a sima padló. Tágra nyílt szemekkel nézek fel rá és egy mukkot se szólva hallgatok… Várom mi sül ki ebből, mi fog következni… Várom mit fog mond… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
